Minden idők egyik legmeggyőzőbb visszatérését produkálta tavaly a Faith No More, a zenekar 18 év után adott ki új lemezt és osztatlan sikert aratott. A Sol Invictus (Legyőzhetetlen Nap) című album egyéves szülinapja alkalmából elemezzük a lemezt és a hozzá készült zseniális klipeket, miközben jelentjük: sejtelmes jeleket fedeztünk fel, valami újra készülődik.

Ismét divatosak a ’90-es évek nagy zenekarai, akik hallgatnak is a hívószóra. A nagy újraalakulások idejét éljük - elég csak a Guns ’N Roses-ra gondolnunk -, meglátásom szerint a folyamat elindítója a Faith No More, amely hiába élvez már nagyon régóta kultikus státuszt, valójában sosem tartozott a mega-koncerteket adó, stadionokat megtöltő rockgigászok csapatához, ők mindig a mainstream és az underground határmezsgyéjén egyensúlyoztak, az óriás zenekaroknál jóval kisebb, ám annál kitartóbb rajongótábort tudva maguk mellett.

Egy fotó a régmúltból: a Faith No More az Angel Dust rögzítésekor még a legendás Jim Martin gitárossal működött

Az 1997-es Album of the Year után parkolópályára állt banda 2009-től újra turnézik, de kezdetben az egész vállalkozás inkább egy nosztalgikus, s nem utolsósorban jól jövedelmező vállalkozásnak tűnhetett. Csakhogy Mike Patton-ék ismét bizonyították: nem állnak be a sorba, saját utakon járnak, kiszámíthatatlanok és azt csinálják, amit a szívük diktál. És a kémia szépen lassan ismét működésbe lépett. Elsősorban Billy Gould basszusgitárosnak köszönhető, hogy a Sol Invictus megszületett, Gould több interjúban is kifejtette, hogy a zenekar megszűnése ellenére mindig is írt Faith No More számokat, sosem temette el magában a bandát. Gould először a homoszexualitását nyíltan felvállaló billentyűs, Roddy Bottum lagziján settenkedett oda Mike Patton énekeshez, majd egy közös görbe estén megmutatta a frontembernek a demókat is, amit már a FNM-nak rögzített. Patton bólintott, a zenekar reaktiválta az Album of the Year-en közreműködő John Hudson gitárost, Mike Bordin dobost pedig egy percig sem kellett győzködni, hogy életet leheljenek a bandába.

2012-ben saját halálhírüket terjesztették, becsapták a világot

A zenekar világos utat választott. Nem szerződtek le egyetlen óriáscéggel sem, saját kiadót alapítottak, így semmiféle időbeli korlát, vagy kiadói elvárás nem kötötte őket. Saját tempójukban, saját ízlésük szerint dédelgették a Sol Invictus-t, amely végül tavaly május 19-én került a boltokba. A megjelenést zseniális kampány előzte meg. A Faith No More két évvel korábban, 2011-ben játszott először az albumról, a Matadort adta elő, az ismeretlen szám azonnal beindította a rajongók fantáziáját. Aztán jött a 2014-es Hyde Park-os koncert. A tagok reverendába bújtak, Patton a nyakára egy imára kulcsolt kezet, a szeme mellé egy könnycseppet tetováltatott, és először nyomták el a Motherfuckert és a Superhero-t. Mi a fene volt ez? Utólag tudható, hogy a Sol Invictus első igazi felvezető performance-át láthattuk. Aztán egyre intenzívebbé vált a közösségi oldalakon megindított hadjárat. Egy-egy sejtelmes fotóval, bizakodásra okot adó kiszólással gerjesztették maguk körül az érdeklődést. A nagy bejelentés sem váratott magára sokáig, az új album szentesítése után azonban még nyolc hosszú hónap telt el a megjelenésig. A Faith No More kiéheztette a közönségét. A remek taktikának nem is lehetett más a jutalma: katarzis.

2014. július 4., Hyde Park, a reverendás koncert. A Sol Invictus-t felvezető performansz, két új dalt is megmutattak a közönségnek

A Sol Invictus nagyot ütött. A közösségi oldalakon, videómegosztó csatornákon jól látható, hogy a rajongók körében pozitív meglepetést okozott, hiszen egy olyan ízig-vérig Faith No More lemezt kaptunk, amely megőrizte a zenekarra jellemző értékeket, ugyanakkor friss, a korral haladó, csöppet sem fáradt anyaggal rukkoltak elő, amely változatosságával behúzza a hallgatót, és a Faith No More effektusnak megfelelően örökre rabul is ejti. Több zenei szaklap is a tavalyi esztendő 10 legjobb metal/rock lemeze között említi a Sol Invictus-t, és valószínűleg mellékes a megjegyzés, de e cikk szerzője egy éve képtelen megunni ezt a mesterművet.

Hipnotikus, gótikus - a megjelenés előtt Billy Gould így jellemezte az albumot és bőgős szavai tökéletesen jellemzik a lemez hangulatát. A gótikus, darkos hangzásért elsősorban a korábbiakhoz képest előtérbe tolt, letisztult zongora felel, Roddy Bottum tág teret kap, és hangversenyeket idéző szólamokkal kever a palettára semmivel sem összetéveszthető, egyedi színt. Akárcsak a Faith No More többi lemeze, a Sol Invictus is egy hangulati hullámvasút, néhol nyomasztóan sötét, pszichedelikus, máskor pörgős, szárnyaló, légies, többször pedig édesen dúdolható, melodikus, csodaszép. A 6 oktávon éneklő Mike Patton a teljes skálát kihasználja, a suttogástól a dermesztő sikolyokon át a tiszta, ám sötét mélységekig kalauzolja a hallgatót, újra meggyőzve arról, hogy rá muszáj odafigyelni, a súlyos mondandó és a tolmácsolásra alkalmas eszköztár egyaránt ott van a tarsolyban.

Az egész album filmszerű, a nyit és címadó Sol Invictus hallgatása közben egy fohászkodó pap képe jelenik meg a szemünk előtt, hit és üres rituálék, istenkáromlás és bűnbánat, evolúció és mennyország között őrlődik, nem lel sem békére, sem bűnre, ám a Nap mégis megégeti az arcát. A második szám, a Superhero az album slágerdarabja. A dal végéig vissza-visszatérő zongoradallam teszi emlékezetessé, sodró lendületű, a punkos gitárt levegős énektémák kísérik, Patton egy-egy köhintésszerű torokhanggal teszi teljessé a dalban felvonultatott, kimeríthetetlennek tetsző repertoárt, a szám végére pedig egy olyan sikolyt tartogat, amely mindig libabőrt csalogat elő az őt tisztelőkből.

A Sunny Side Up egy keserédes, gyönyörű szerzemény, amelyhez klip is készült. A Faith No More-t mindig is az irónia, a cinikus humor jellemezte, nos ez a videó remekül illeszkedik a zenekar felfogásához. Egy idősek otthonában játszódik, ahol az ápolók némi hallucinogén anyaggal édesítik meg a bent lakók mindennapjait. Amikor beüt a cucc, fergeteges buli kerekedik, és az addigi szürkeség helyét egyszerre pompázó színek veszik át.

A következő hármas blokk egy szédületes utazás. Jó érzékkel sorakoztatták az album közepére azt a három dalt, amely után az ember úgy érezheti magát, mint akit jól megráztak és kicsavartak. Klausztrofóbiások, bipoláris zavarban szenvedők semmiképp se hallgassák meg a Separation Anxiety című borulást, a káros mellékhatások garantálhatók. Ehhez a számhoz is készült videó, egy igazi retrokrimi, a filmimádó zenekar így tiszteleg a műfaj klasszikusai előtt.

És nincs idő felocsúdni a sokkból, mert rögtön jön a Cone of Shame, amely leszámolást sejtető, westernfilmekre hajazó gitárral indul, mintha csak Ennio Morricone komponálta volna, aztán lecsap a hurrikán, a dal az album legsúlyosabb tombolásával fejeződik be.

Az őrült hármast a Rise Of The Fall csengeti le, hangulatos sanzon és rágyorsítások váltják egymást, a történet végére a frontember bús hümmögése tesz pontot.

A tömény neurózis után habkönnyű popszámnak tűnik a Black Friday. Elkél az oldás, ugyanakkor mondanivalójában nagyon is harcos vonalat képvisel ez a néhol a Mr. Bungle California albumát idéző szerzemény. A világot eluraló fogyasztás, a plázakultusz elleni egyértelmű állásfoglalás, és ehhez a gondolatsorhoz csatlakozik a következő nóta, a Motherfucker is, amely kislemez formájában is megjelent.

A tökéletes dramaturgiai ív nélkülözhetetlen eleme a jó befejezés. A Sol Invictus esetében a záróblokkot a Matador és a From The Dead alkotja, s nem túlzás kijelenteni: e két gyönyörű dal valósággal megkoronázza az albumot.

És akkor a végére egy kis meglepetés. Alig néhány órával ezelőtt a zenekar új poszttal jelentkezett a Facebook-oldalukon. Az együttes jele átszínezve látható a képen, ez pedig egyértelmű utalás arra, hogy Patton-ék ismét készülnek valamire. Új album? Újabb turné? Hamarosan kiderül.