Van az a lelkiállapot, amikor egyszerre érzünk kirobbanó energiát, dühöt, elvágyódást, melankóliát, boldogságot: ez a kamaszkor már soha vissza nem hozható érzésvilága, amit ideig-óráig, egy-egy dallamfoszlány, egy illat vagy egy véletlen találkozás képes felidézni, de ez tartósan visszahozhatatlan.…

Mit tehetünk, amikor viharfelhők takarják az eget, amikor úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék, amikor oly cudar az idő, hogy egy edzett házőrző is nyüszítve kéredzkedne be a lakásba? Elindulunk Hiperkarma koncertre.

Nyugdíjazása előtt kőszállításra használták az A38 típusú gépszörnyet, amelynek mindegy, hogy mázsás sziklákkal, vagy a szakítószilárdságot ugyanúgy próbára tevő fémmel pakolják-e rogyásig a gyomrát. Élve megúsztuk a Hatebreed-koncertet.

Több ezerszer végezhették ki pályafutása közel 50 évében Alice Coopert koncertjei közben. Ez csütörtök este is megtörtént a Fezen nagyszínpadán és üdvrivalgások közepette tapsolhattunk a sokk/rock nagycirkusz legősibb vámpírjának.

Miért nehéz beszámolót írni egy Foo Fighters koncert másnapján? Mert a nyakad renyhe az izomláztól, fáj a hátad is a sok hajlongástól, és amúgy sincs kedved ücsörögni, legszívesebben mennél vissza, hogy újra átéld a csodát.

A Guns N’ Roses már aligha a világ legveszélyesebb zenekara, de még mindig eszméletlenül jól nyomják a rock and rollt. Révész Renáta londoni koncertbeszámolója udvarias bobbyk és halálfejes pólót viselő nagypapák forgatagába repít minket.

Nehéz szavakba önteni a System of a Down nickelsdorfi koncertjét. Ha azt írjuk, hogy pusztító, letaglózó, és döbbenetes, akkor talán közelébe járunk a megoldásnak. Egyetlen gyenge pillanata sem volt, minket teljesen letaglózott.

Az megvolt már, hogy egész életedben rajongsz egy zenekarért, majd mire végre láthatod (mert viszonylag közel lesz, és van pénzed rá), akkor izgulsz fél évig, hogy ne legyen csalódás? Mert már öregek, te is elmúltál negyven, a zenekar meg még több, a tagok így 70 felé a fotókon sokszor elég ramatyul…