Az augusztus 3-i Soulfly-koncertben egyrészt az volt a legjobb, hogy hagyományos Soulfly-néző formációban, Bíró-Balogh és Máté Sanyi kollégákkal lestük meg a bandát (ezúttal kiegészülve Puskás Danival), másrészt az, hogy legnagyobb meglepetésemre és még nagyobb örömömre bitang jó koncertet adott a zenekar. Pedig napokkal ezelőtt még azt hittem, a 2005-ös mezőtúri buli hangulatát már nem képes megközelíteni. Jelentem, odaért a második helyre.

Amúgy ez is milyen: Max Cavalera Mezőtúron. 2005-ben. Amikor még szinte meleg a Roots, és magasan szárnyal a Soulfly. Mint a mesében. Mi jöhet még? Gondoltam akkor. Slipknot Gyulán? (Csak lenne már… helyszínnek tökéletes a vár előtti tér.)
Na, de vissza az A38-ra! Nem emlékszem, hány dal szerepelt a repertoáron, és a setlist.fm is hallgat, de hát koncerten voltam, ahol sörözni illett. Annyi bizonyos, hogy a Back to the Primitive-vel kezdtek, és a Jumpdafuckup picit kozmetikázott verziójával zártak. És volt Downstroy, Refuse/Resist, és Bleed, és Tribe, sőt megannyi tribe-ság, például előkerült a berimbeau: élmény volt hallgatni, ahogy Max lelket adott neki. Ezenkívül hallhattunk reggae-t, meg kántálhattuk, hogy olé-olé-olé-olé, Soulfly, Soulfly!
És most hallottam először élőben a Boomot. Ellenzem a koncerten való folyamatos fotózást-videózást, pláne, ha valaki a telójába bújik, mintha ott se volna, de a Boom gyáripari nyitóriffje annyira meglepett, hogy azonnal előkaptam a telefonom, és sms-t írtam öcsémnek: Baszki, a Boom-ot játssza a Soulfly, de hogy! Jött is a válasz azonnal: Az jóó! Nem lehet pontosabban megfogalmazni: de hogy!, illetve jóó!
Totál groove és totál riff volt ez a fülledt és súlyos másfél óra. Groove-hegyek és riff-szirtek. Groove-masztodonok és riff-őshüllők. Tényleg állatul szólt a cucc. Az elejétől a végéig azt éreztem, hogy hatalmas fémfalak vannak az agyamba hegesztve, és valaki ezeket üti. A metal Hammurapija jó passzban volt, az ordítása még mindig elementáris. Egyszer-egyszer mackós alakját is megpillantottam az előttem változó felállásban ugráló testek között. Mivel hamar bizonyosodott, hogy a hajó poklának hátsó szegletét nem az én 161 centimétermnek találták ki (általában ez a tapasztalatom a küzdőterekkel kapcsolatban; egyszer igazán a magasba emelhetne valaki), legtöbbször csak behunytam a szemem, és hagytam, hogy vigyen a dörgés. Meg hagytam, hogy ordibáljak én is, mert az ilyen groove-os metalbulikon ez a szokás, egymással és egymásra üvöltünk. Nem túlzok, elsuhant a kilencven perc, mintha egyetlen pillanat lett volna. Még a Roots Bloody Roots sem hiányzott oly nagyon.
Ahogy szállingóztak kifelé a csapzott metalarcok, egészen felbátorodtam, és a színpadhoz sétáltam, hogy szemügyre vegyem a pusztítás nyomait. A hangszórókból laza popzene szólt, és Max töltényhüvelyekkel stafírozott mikrofonállványáról egyenletes ütemben csöpögött az izzadtság.
Ez olyan szép kép volt, hogy be is fejezhetném vele a beszámolót.
De.
De akkor kiszaladt a színpadra a formáció szólógitárosa, az elképesztőt nyújtó Mike DeLeon, és végigpacsizott, végigfotózkodott az ott ácsorgókkal. Velem is összebarátkozott, legalább háromszor kezet ráztunk – metalba! –, sőt miután közölte valakivel, hogy tíz évvel ezelőtt már járt hazánkban, visszakérdeztem, hogy csakugyan járt-e Magyarországon tíz éve, amire ugyanolyan lelkesen azt felelte, igen. És nem hervadt le arcáról a mosoly. Én meg elmondhatom, hogy beszélgettünk.
Ez olyan szép kép volt, hogy be is fejezhetném vele a beszámolót.
Csakhogy.
Csakhogy bizonyosan számos koncertre járó sorstársam fohászát tolmácsolom, amikor azt kívánom, hogy azt a Prométheuszt, aki először lehozta a halandók közé a tokenes-repoharas piarendszer ötletét, nyalábolják fel, pakolják be a Soulfly buszába, és a következő turné minden egyes állomásán ültessék közvetlenül a hangfalak elé. Hadd szóljon a Boom!

Kiss László