Élő legendáktól jó dalokat mindig szuper hallgatni, de ha az akusztika értékelhetetlen, akkor megette a fene az egészet. Így jártunk a Pantera-koncerten.

Annak ellenére, hogy nem fogyasztok alkoholt, tényleg felnézek azokra az arcokra, akik 2 fokban söröznek egy koncerthelyszín előtt. A műfaj olyannyira él, hogy a metrótól az Arénáig vezető úton tömegek itták a bemelegítő köröket. Én puhány meg örültem, hogy bemenekülhettem a hideg elől az Arénába. Előzenekar-megtekintés szempontjából nem vagyok hálás közönség, na jó, azért sokszor előfordult, hogy a bemelegítő bandát is megnéztem, de azért nem az a jellemző. Például a System Of A Downt a Slayer, a Megadeth-et a Metallica, és ha már itt tartunk, a Panterát a Black Sabbath előtt láttam először. Szóval a Panterára érkeztem meg, és annak ellenére, hogy - mondjuk ki - mára egy nosztalgiazenekarról van szó, új dalok és lemezek nélkül szép teljesítmény egy bő félházat, tippem szerint kb. 7000 embert bevonzani. De hogy is ne tennék: négy élő legenda állt a színpadon, Phil Anselmo, Rex Brown, és az elhunyt Vinnie Paul és Dimebag Darrell helyett Charlie Benante illetve Zakk Wylde. Bár Phil már elég öregesen nyomta, mozgás nuku, lényegében a talpát körbe lehetett volna rajzolni a koncert alatt, ők négyen korrekt módon hozták a Pantera-slágereket, legyen az This Love, Becoming, I'm Broken, Cowboys From Hell, Fucking Hostile vagy Strength Beyond Strength. Mi több, a Walk-ra még beszállt Vörös és Csihar Attila, bár utóbbinak nem igazán akart szólni a mikrofonja. És akkor meg is érkeztünk a hangzáshoz, ami annyira borzalmas volt, hogy nehéz még összességében is pozitívan értékelni a koncertet. Az egész csengett, bongott, visszhangzott. Máté Peti barátom fogalmazta meg tökéletesen: úgy szólt, mintha a folyosóról hallgatnánk a kiszűrődő dalokat. Próbáltunk több pozíciót felvenni, és legnagyobb meglepetésünkre a nézőtér legvégén, a büfé előtt visszhangzott legkevésbé. Így aztán fantasztikus performanszokat is láthattunk a zene mellé, ahogy a jellemzően 40-es korosztályból milyen az, amikor apu kiszabadul otthonról, és ordenáré részegen esik-kel, kiömlött sörben hempereg. Meglehetősen sokan voltak így. Na de vissza a zenéhez: az intro + 75 perc játékidő barátok közt is édeskevés, koncert hosszt, hangzást, energiát tekintve nagyságrendekkel jobb volt a két évvel ezelőtti Barba Negrás buli. Meg is fogalmazódott bennem, hogy vélhetően ez volt az utolsó Pantera-koncertem, így megmaradhat szép emlékként a zenekar.