A közönséget maximálisan kiszolgáló, fantasztikus budapesti koncertjével bizonyította a Depeche Mode, hogy még mindig a csúcson van. Személyes benyomások a Puskás Ferenc Stadionból.
Az ember életében sokféle csoport tagja lehet élethelyzete, kora vagy preferenciája alapján. Szülőként benne vagyunk a különféle anyacsoportokban, fizikailag vagy virtuálisan, kutyásként mondjuk valamelyik fajtamentő körben, életmódbeli szokásaink alapján a vegán vagy éppen futómániás közösségekben. Ha kicsit is szeretjük a zenét, akkor követünk blogokat vagy zenei oldalakat, jelenleg is létező vagy elfeledett klubokat vagy rajongói vagyunk mondjuk valamelyik zenei formációnak, akkor egy, a róluk híreket szállító és/vagy más fanokat tömörítő csoportba lépünk be. A Depeche Mode- közösségek ebből a szempontból egészen egyediek, mert futballszurkolókat megszégyenítő megszállottsággal követik kedvenceikről szóló újabb meg újabb érdekességeket, híreket, a tagok lényegében minden megnyilvánulását, legyen az magánéleti vagy szakmai szál. A korábbi beharangozómban írtam, hogy a Depeche Mode klub rendezvényeinél rendszeresebb és régebb óta tartó bulit keresve sem lehetne találni a fővárosban, úgyhogy kijelenthetjük, hogy a magyar rajongónál hűségesebb állatfaj aligha létezik. Ez persze azzal is jár, hogy hatalmas elvárásokat támasztanak idoljaik felé, legyen az kötelező mosolygás a rajongókra egy fárasztó repülőút után a hotelbe való megérkezésnél, autogramosztás vagy annak hidegvérrel való elviselése, hogy egy fanatikus imádó nem fogadja el a nemleges választ a közös fotóra, hanem fittyet hányva biztonsági őrre, udvariasságra, tapintatra, ahogy a közösségi médiában elnevezték, "fürgerókalábakon" siet Martin Gore után, szinte sarkát letaposva nyomul mellé, elölről, oldalról, hátulról zaklatva próbálja kedvencét fotózni, állítólag szeretetből. Természetesen az ilyen vadhajtásokat a DM közösség is kipellengérezi, bár biztos vagyok benne, higy a fiúknak fiatalabb korukban azért jóval extrémebb rajongásban is volt részük.
Ezeken mélázva közeledtünk a Puskás Aréna felé fiatalabb, középkorú és idősebb társaságokkal együtt, miközben eleredt az eső, benne volt a pakliban, hogy egy a bukarestihez hasonló, esős koncertben lesz részünk, ám végül a "rainparka" árusoknak nem volt jó napjuk, nem volt szükség rájuk. A Depeche Mode kapcsán (a Cure-hoz hasonlóan, akik szintén egy frenetikus koncertet adtak tavaly októberben Budapesten) felmerülhet a kérdés, hogy milyen relevanciájuk lehet 2023-ban, hogy vajon csak az öreg, hűséges rajongókat szolgálják ki egy haknishow-val vagy új közönséget, frissebb tematikát is be tudnak-e hozni az önismétlés és a nosztalgiázás helyett? Nem lesznek-e fáradtak, megtörtek, akiknek már csak nyűg a koncertezés és inkább csak sajnálattal vegyes elnézéssel tekintünk a 60. évüket is betöltött zenészekre? Igaz, hogy a Memento Mori az utóbbi 20 év legjobb kritikáját kapta mind a szakemberektől, mind a rajongóktól és az én véleményem is az, hogy a 2000-es óta ez a legdepechemodeosabb album, a szó legjobb értelmében. Át meg áthatja a szomorúság, fájdalom, kellően mély és sebezhető, de mégis van benne optimizmus, a csakazértis újrakezdés lendülete. A harmadik oszlopos tag, Andrew Fletcher halálával a zenekar saját bevallása szerint is mélypontra került, Dave Gahan nem volt benne biztos, hogy folytatni szeretné a zenélést, Martin Gore pedig legjobb barátját veszítette el személyében. Bár zeneileg Fletch nem adott hozzá túl sokat a zenekarhoz, de az ő ízlése és vélménye is formálta az aktuális irányt illetve erőteljes ragasztóerő volt a tagok között. A hiánya ezért óriási űrt hagyott maga után, és a banda 2 megmaradt tagja duóként bizonytalanná vált a folytatást illetően. Az új lemez felvételei azonban már Andy halála előtt elkezdődtek, szóval tartoztak neki ennyivel, hogy végigviszik, amit elkezdtek. A művészet itt terápiás jellegűen is működhetett, és a dalok stúdióban való rögzítése jó hatással lehetett a tagok pszichés állapotára.
Itt vagyunk tehát a Puskás Arénában, az előzenekar a német Hope, akik egyébként jó zenét játszanak, ám feladatunk, mint általában az előzenekaroké, nem túl hálás, ráadásul olyan nagy nevek nyomába kell érniük, mint a Placebo vagy a Raveonettes, akik a DM korábbi turnéikon látták el ezt a feladatot. A közönség ennek ellenére jól fogadja őket, egész tisztességesen kijutott nekik is az ujjongásból.
De megérkeznek végre a '60-as "srácok": Martin Gore, aki mindig kicsit sebezhetőbbnek tűnik alkatából és angyali, kisfiús arcából és félénknek tűnő mosolyából adódóan, amit az ez elmúlt évek eseményei bizony eléggé megöregítettek. Dave Gahan, pedig szintén kissé idősebben, de fokozatosabban öregedve egyfajta sebezhetetlen vámpírnak hat, akit semmi sem győz le, dacolva a klinikai halállal, rákkal, drogokkal, pokolian jól tartja magát 61 évesen is, érettségiző mellénykéjét még mindig nem hízta ki, tetkói a helyén, menő csizmájában hetykén pózol.
My Cosmos is Mine az első dal az új albumról és utána következik a Wagging tongue, ami szintén új szám. A közönség tombol, 46000 ember gyűlt össze, szinte egy ritmusra dobog a mindenki szíve. A 3. dal a Walking in my Shoes, ami a közönség nagy kedvence a legrockosabbnak tartott Songs of Faith and Devotionról, ami az utolsó album volt, amin Alan Wilder, a zenekar egykori, negyedik tagja együttműködött. Kétségtelenül óriási szerepe volt az ikonikus DM-hangzás kifejlesztésében, sőt sokak szerint amióta Wilder elhagyta a bandát, azóta nem születtek a korábbihoz hasonló nagy formátumú dalok, amire mégiscsak rácáfol azt ezt követő It' no Good, ami bakancslistás kívánság volt számomra és meg is kaptam. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ez a dal Gahan főnixmadárként való feltámadása utáni albumon szerepel, aminek videójában Dave önironikusan, magát kifigurázva pózol, itt pedig szintén hasonlóan adja elő a számot. Az első dal után lekerül a frontemberről a zakó, majd később a fehér ing is, irigylésre méltó formában pörög a színpadon, randalírozza végig, mintha a saját kis játszótere lenne (és az is). Dave Gahan remekül bánik a közönséggel, látszólag nagyon jól érzi magát, lubickol a rajongók szeretetében. Alakul a hangulat, a Sister of Nights következik szintén az Ultráról, ami egy nyugisabb dal, de csak olyan DM-es módon, hiszen a szövegben mind a "pokol", mind az "örökös láng" szavak megjelennek, szóval igazi nyugta sosem lehet egy rajongónak. Közvetlenül ezután felhangzanak az In your Room indító effektjei, a szívem repes, hiszen ez is a kívánságlistámon volt, bár erre az ikonikus dalra azért elég nagy esély volt. Azt elfelejtettem említeni, hogy Dave Gahan hangja hibátlanul szól, hihetetlenül telten és mélyen, helyenként annyi érzelemmel tele, amit csak egy mennyet és poklot jócskán megjárt ember képes. Ő egyszerre testesíti meg Mefisztót, aki kísértésbe visz minket, és egy földre szállt angyalt, aki aztán segít a feloldozásban.
Következik az óriási közönségkedvenc, az Everything Counts, ahol Dave szinte varázslóként irányítja a közönséget, kimegy a közéjük a kifutóra, és hol tapsra, hol éneklésre buzdítja őket. Utána jön a Precious, a My Favourite Stranger, Question of Lust, majd az est egyik legmeghatóbb csúcspontja. Martin Gore akusztikusan, egyedül énekli el a Strangeloveot (amelyet hagyományosan Dave Gahan hangjával hallgattunk unalomig), csodálatos az előadásmód, tudom, hogy sokan nem szeretik Martin hangját, de szerintem itt (is) óriásit énekelt.
Utána az új album egyik legismertebb dala a Ghost Again, majd az I Feel you és a Pain that I'm used to után következik a legszívszorítóbb pillanat: a World in my Eyes alatt megjelenik a háttérben és a kivetítőkön Andy Fletcher arca, először fiatalon, szemüveg nélkül, majd szemüveggel, kicsit idősödve, a végén lehunyt szemmel, majd arcát a kezéhez téve, mint aki csak pihenni szeretne egy kicsit. Közben Dave Gahan énekli : "Let me show you the world in my eyes/That's all, there is/Nothing more that you can touch/That' all, there is." Közben Dave hangja fájdalmasan és mégis felemelően szól, ennél tökéletesebb megemlékezést még talán sosem láttam, szavak nélkül, csak a zenével, amit ők adni tudnak teljesen szívükből. Nagyság, pátosz nélkül, abszolút méltó Andy Fletcher emlékéhez és magához a Depeche Mode-hoz. Nekem is csorognak a könnyeim.
Ezt némileg feloldja a Wrong, az utóbbi idők egyik legsúlyosabb, legdurvább dala, ami egy bűnös ember számvetéséről szól, aki csupa rossz döntést hozott szörnyű életében.
Az biztos, hogy aki a július 28-ig koncertre eljött az nem hozott rossz döntést, a zenekar pedig nem tud hibázni. Elhangzik még a gyönyörű Stripped, John the Relevator, az Enjoy the Silence, közben még az előttünk ülő nyugdíjas házaspár is egészen virgonc módon beindul, jó lenne tudni, hogy hogyan keveredtek ide, de ez már nem fog kiderülni.
Vaskos ráadást kapunk: a Condemnation elhangzik akusztikus verzióban, majd a magyar közönség óriási kedvencei következnek: a Just can't Get Enough, az elmaradhatatlan Never Let me down Again a magasba lendülő, kezek alkotta búzamezővel, majd a Personal Jesus jól elnyújtva. A DM rajongók bírták volna még tovább is, de egy egészen hosszú és tartalmas koncertet kaptunk mélypontok nélkül.
Azt elmondhatjuk, hogy Dave Gahan még mindig az egyik legkarizmatikusabb frontember az univerzumban, akinek a közönség a tenyeréből eszik, hangja és energiája fáradhatatlan, reméljük a 9 életéből egy még maradt. Martin Gore az egyik legérzékenyebb dalszerző és zenész csodálatos hanggal és meghatározhatatlanul egyedi stílussal. A dobos, Christian Eigner is bestiálisan püfölte a hangszert, a hang és a fénytechnika is fantasztikusan rásegített a hangulatra.
Talán a Depeche Mode az utolsó olyan generációkon átívelő banda, amely a '80-as évektől egész mostanáig mindig képes volt valami olyan releváns művészeti produktumot nyújtani, ami tükrözi a korszellemet, de mégis időtálló. Nem véletlenül vannak még mindig a csúcson, amire ők képesek, az tényleg csak az igazán nagy egyéniségekre jellemzőek. Azzal az érzéssel aludtam el a koncert után, hogy amíg a Depeche Mode itt van nekünk, addig a világ nem lehet olyan rossz hely.
Nagy Alexandra / Fotók: Jámbor Boglárka
