Rendhagyó koncertet adott Albert Cummings bluesisten egy londoni klubban, ahol beszólt a közönségnek, és viselkedésével távozásra bírta őket. Ott voltunk, megírtuk.

Nem meglepő, ha valaki nem hallott még Albert Cummingsról. Tulajdonképpen én is csak egy algoritmusnak köszönhetően ismerem. Pár hónapja történt, hogy bluesra vágyva kivàlasztottam egy szàmot, amihez épp hangulatom volt. A szuper Aynsley Lister- Need her so bad-je volt-, amitől a hidegrázást vàrtam. Mesterien adagolva melankólikus lassúból megy át katartikus őrjöngésbe, (Prince imádta volna). Mindegy is Aynsley-t hónap végén nézem meg róla bővebben majd akkor. Szóval innentől kezdve az algoritmus dolga az adott stílus és az előadók kiválasztása. Feltetlenül ajánlom, felfedező kedvűeknek, nagyon szórakoztató, és hasznos funkció. Ekkor jött a "Lonely Bed" Albert Cummings-tól, es már ment is a kedvelt dalok listájára. Szokàs szerinti lecsekkolás visszahallgatàs közben, kis googlizás, és màr megint tobbmillios lejátszás! Lassan már meg sem lepődöm milyen tudatlan vagyok. Na jó, azért egy kicsit de. Közben a szemöldököm is felkúszott, làtvàn az összecsengést a legenda, Albert Collins "the master of the telecaster" es Albert Cummings neve között, szándékos hatásvadászatnak gondoltam, ettől persze a zene még jó volt, s mint kiderült, megint csak túlgondoltam, mert e néven született Massachusettsben. Végül is a blues Europában sosem volt mainstream es mostanság is egy meglehetősen elszigetelt műfaj, szerencsére a Spotify által könnyedén megismerhetőek a műfaj nagyjai. Melvin Taylor, Gary BB Coleman, Joan Shaw Taylor, 12BBB, a fenomenális Gregor Hilden, vagy az őstehetség Christoph 'Kingfish' Ingram mind-mind így kerültek a látóterembe az elmúlt néhány év során. Szóval tökre örültem, hogy rátaláltam egy új kedvencre.

Na de mit érdemes tudni Albert Cummingsról? Egy, az 50-es évei közepe-vége felé jàró fehér, jobbkezes gitàros, a blues sztereotipiáival ellentétben egy kellemes mosolyú, kalapos, farmeres, de keleti parti és annak is az eszaki részéről! Hm.. Többnyire egy lila fender Stratocastert használ, es énekesként is igencsak kiváló. Meglepően jól kontrollált, dinamikus, erőteljes bariton, tisztán és érthetően artikulàlt fonetika. Ez a fickó lángban ég, és játék közben mintha megpróbálná letépni a húrokat a gitárjáról, de mégis imponálóan pontos. Wow. Tornado blues. Első benyomásaim nagyon jók, izgalmas, nekem való zene ez, mivel egyérterműen átjönnek a halhatatlan SRV (Stevie-Ray Vaughan) stílusjegyei és hatása, improvizálásai Freddy King-et és Jimmy Hendrix-et idézik. A bio-jábol kiderül, hogy játszott is egy darabig a Double Trouble megmaradt tagjaival, ami azért egyáltalán nem aprósàg. Sőt.. Szóval, az elmult pár hónap alatt meghallgattam pár albumát es megnéztem nehány élő koncertfelvételét a Youtube-on és meglepő módon többnyire csak kis klubbos low budget-es felvételt találtam. De vajon miért van az, hogy egy ekkora tehetséggel, technikai tudàssal, tűzzel, kiváló énekléssel miért is nem "A" listàs ez az ember, és főként, 10 albummal es 20 év tapasztalattal a hàta mögött miert maroknyi ember előtt lép fel? Ezekkel a kérdésekkel a fejemben volt szerencsém megnézni személyesen is a Huttananny-ban, London legendàs Brixtoni kerületében. Reméltem kapok válaszokat. Es kaptam is.
Amint várható volt energikus jó kezdéssel indult a show, basszus, dob és ének-szólógitàr felállással. De.. Valószínűleg nem volt felkészülve lagymatag, fogadtatásra. Albertnek és bandájának szembesülnie kellett azzal, hogy a meglehetősen családiasra sikerült 40 fős Londoni közönség nem alél el egy kis technikás gitárjátéktól és egyébként nagyon impresszív énektől. No Sir! Láttak, hallottak már ilyet. Sajnos a U.K. turné első állomása eléggé kínosra sikerült. Láttam is rajtuk, hogy össze-össze néznek és odaszólogatnak egymásnak pár szót. A harmadik számig bírta ki szó nélkül amúgy, és kikérdezett két szám között, hogy: "ti mindig ilyen csendben vagytok?" majd, tíz perccel kesőbb, mikor senki nem énekelte a refrént, hogy "oh, nyilván fogalmatok nincs erről a számról" amivel nemcsak, hogy nem dobott sokat a hangulaton, még reakciót se nagyon kapott. Rajtam kívül még két ember próbált hangulatot teremteni, számok közben egy jó szóló utàn tetszést nyilvánítani, de eléggé kínos volt, hogy mindenki 6-7 méterre a színpadról karba tett kézzel ül, miközben egy atomrészeg fickó pörög egyedül a küzdőtéren léggitàrozva. Kibírtam még egy sörnyi időt ebből a céltalan erőlködésből és leléptem. Számomra elveszett a szórakoztató jellege az eseménynek.

Persze, előfordul, hogy a szervezés vagy az időpont nem a legjobb, a nyári iskolaszünet elején egy kedd este Brixtonban nem az, amire csettint az ember, és őszintén szólva a Hootananny is látott már szebb napokat.. Mindezek ellenére, Albert Cummingsot csak ajánlani tudom. Lenyűgözően könnyedén virtuóz, tornàdószerűen magával ragadó, jó kis energiákat megmozgató kortars blues nagyság ez az ember, akiről még egészen biztosan hallani fogunk. De ehhez alighanem magasabbra kell tennie a lécet, és talàn egy nagyzenekarral kibővített rendesen megkomponált produkcióval turnéznia. Addig  csak egy lesz a sok tehetség közül, akik nem mertek eléggé nagyok lenni.  

Szöveg, fotó, videó: Laz_a_w