Mindkét budapesti Pantera-koncertet megnézte Takács Vilkó, a Ganxsta Zolee és a Kartel, a Dos Diavolos és több más formáció gitárosa, mit több, találkozott is Phil Anselmoékkal. Jóhogy megkértük, hogy írja meg személyes benyomásait a dupla buliról, Vilkó pedig készséggel megtette. Okés-e, hogy van megint Pantera, kell-e új lemez, és egyáltalán hogyan teljesített a zenekar, kiderül a beszámolójából.
A 90-es évek elején Méhes Peti barátoméknak Zalaegerszegen már volt videómagnója, úgyhogy rendszeresen veszegette fel az MTV (Music Television) zúzósabb zenékkel foglalkozó műsorának, a Headbanger's Ball-nak az adásait. Legendás időszak volt ez, minden klipet vagy százszor újranéztünk, kb. kívülről tudtuk az összes mozdulatot, vágást, megtanultuk a klasszikussá vált mondatokat az interjúkból, majd természetesen ezekkel vagánykodtunk, hogy ez ezt, az meg azt mondta. Jó volt érezni ennek a nyugatról beáramló kultúrának a hatását, hiszen a mai napig meghatározza a zenei világomat az akkor felfedezett zenekarok életműve.
Határozottan emlékszem a pillanatra, amikor átmentem a Madách utcába, fellifteztem az ötödikre, és Peti már az ajtóban mondta, hogy olyan klipet mutat, hogy nem fogok hinni a szememnek, fülemnek. Ez volt a az 1991-es moszkvai Monster of Rock fesztiválról a Pantera zenekar Domination című dalának koncertfelvétele. A mai napig ugyanazt érzem, amikor a Youtube-on megnézem ezt a klipet. Ott van másfél millió (sic!) ember, a zenekar pedig olyan elemi erővel tolja el a dalt, hogy abba nagyon nem lehet belekötni. Iszonyat színpadi munka, csillagos ötös zenélés, parádés frontemberkedés. Ha valaki nem látta még, keressen rá azonnal! E muzikális találkozás után természetesen begyűjtöttük a nagyjából azidőtájt megjelent Far Beyond Driven albumot, majd a Vulgar Display of Powert és Cowboys from Hellt. A mai napig ez a három Pantera lemez számomra az etalon, de ha a szívemre teszem a kezem, akkor minden valószínűség szerint a Vulgart hallgattam a legtöbbször.
A Pantera a klasszikus felállással egyetlen egyszer játszott hazánkban 1998-ban, amire a gimnáziumi teendők végett nem jutottam el (a mai napig nem tudtam ezt megbocsátani a sorsnak), majd miután a zenekar teljesen inaktívvá lett, feladtam a reményt, hogy valaha is hallhatom a dalaikat élőben. 2004-ben a zenekar gitárosát, Dimebag Darrellt egy pszichopata a színpadon lövi le, majd a testvére, a Pantera dobosa is távozik az örök metal mezőkre 2018-ban.
Itt teljesen le is zártam magamban a zenekar történetét, amikor is Phil Anselmo az aktuális zenekarával Vinnie Paul halála után elkezdett egy kizárólag Pantera dalokból álló műsorral turnézni, amivel 2019-ben felléptek a Rockmaratonon is. Innen már csak karnyújtásnyira volt az a dolog, ami ezen írás okát adja, ugyanis a Pantera alapító tagjával, Rex Brown basszusgitárossal, Charlie Benantével, az Anthrax dobosával, illetve a gitáristen Zakk Wylde-dal szövetkezve turnéra indultak, ráadásul a zenekara eredeti nevét megtartva.
Mondanom sem kell, hogy amint kinyílt az online pénztár, azonnal lecsaptam a jegyekre, majd amikor a Barba Negra bejelentette a telt házat és a másnapi pótkoncertet, egy percig sem hezitáltam. A legjobb duma, amit hallottam:
-Te, megnézzük a Panterát két egymást követő nap Csepelen úgy, hogy Zakk Wylde gitározik és Charlie Benante dobol?
- Majd ha a Metallica Tankcsapdát játszik, Axl Rose pedig az AC/DC-ben énekel!
Az, hogy mennyire helyes vagy helytelen a Pantera nevet használni, szerintem banális részletkérdés, mert ez a koncertsorozat nem arról szól, hogy újjáalakult a zenekar, és innentől kezdve ontják magukból az új lemezeket, aminek az égvilágon semmi értelme nem lenne, hiszen Zakk Wylde riffelése annyira más iskola Dimebag-hez képest, hogy az minden lenne, csak nem Pantera. Ahogy a szlogenek is hirdették, ezt a turnét az örökség miatt, az Abott tesók miatt és a rajongók miatt hozták össze. A fanyalgók persze egyből rámentek arra, hogy ezt így nem illik Panterának hívni, de szerintem azáltal, hogy olyan embereket választottak a két elhunyt tag helyére, akik ismerték a tesókat, jóban voltak velük, és nem mellesleg alkalmasak arra, hogy ezeket a szörnyeteg dalokat megfelelő minőségben színpadra vigyék.
Miután az első napon kiörvendeztük magunkat a feleségemmel a rocksztársimogatóban, ahol készült közös fotó a zenekarral, illetve Zakk aláírta a Wylde Audio gitáromat, a nem túl kedvező időjárás miatt alaposan bevásároltunk a kifejezetten drágának ható merch pultból, majd a koncertet nem a tömegből, hanem a sátor bejáratától néztük végig. Brutálisan szólt ott is minden az első hangtól az utolsóig a hátra kihelyezett hangfalak jóvoltából, és hát egészen hihetetlen volt ezeket a dalokat élőben hallani. Phil Anselmo hangját én már régen elengedtem magamban, mert a magyarországi Down bulik alkalmával úgy éreztem, hogy teljesen elfogyott, és innen nincs visszaút, de mentségére szolgáljon, hogy mindkét koncertet teljesen elfogadhatóan hozta le, bennem egyáltalán nem volt hiányérzet, és nem csóváltam a fejem, arcomat a kezembe temetve, mint a tavalyi Guns N’ Roses koncerten Bécsben. Dimebag gitártémáit, szólót eljátszani nem kis feladat, viszont Zakk Wylde javára szól, hogy nem csak ezeket, hanem a saját stílusában játszotta el őket. Charlie Benante 60 évesen simán lehozta Vinnie Paul témáit, egy-két helyen volt csak akadás vagy átírás, de könyörgök, ne a 92-es Pantera legyen a mérce. Rex Brownt alaposan megtépázta az idő, illetve a hasnyálmirigy problémája, aminek következtében több műtétnek is alá kellett magát vetnie, valamint a mostani turné elején ki kellett hagynia heteket, mert elkapta a COVID-ot. Természetesen ez mit sem von le a teljesítményéből, kegyetlenül durván el volt játszva minden hang. Nem olyan régóta a Gibson basszusgitárok márkanagykövete lett, van fent a Youtube-on egy elég komoly és hosszabb interjú, érdemes rákeresni!
Muszáj sajnos szólnom Phil botrányáról, történt ugyanis 2016-ban, hogy emberünk egy náci karlendítést produkált a színpadon, majd teljesen kivehetően kimondta utána, hogy „white power”, aminek köszönhetően a turné nem érinti Németországot, sem Ausztriát (konkrétan össznépi kívánságra lemondatták a már lekötött bulikat), és ezen mostani két koncerten is brutális figyelem irányult arra a biztonságiak részéről, hogy semmilyen közösségi izgatásra alkalmas, magyarázkodásra okot adó tárgy ne lehessen a közönség tagjainál. Én még az életben nem láttam ennyi déli zászlós cuccot elkobozni emberektől, ami elég vicces annak tükrében, hogy Dimebag egy ilyen mintájú gitárral állt a színpadon a Kisstadionban 25 éve. Tudjuk, milyen ez a PC-nek mondott mai világ a cancel culture-ral karöltve, csodálkozni nem csodálkozom semmin, csak értetlenkedem magamban. Phil mindig is tudott idióta dolgokat csinálni, amikért viszont bocsánatot is tudott kérni.
A második koncert végén a meghajlás után olyan történt, amire itthon még nem nagyon láttam példát. Olyan hangmorajlás és szűnni nem akaró taps, illetve „we want more” kántálás érkezett a közönség részéről, hogy a zenekar kis tanakodás után kiszólt a roadoknak, hogy ne nagyon pakoljanak semmit, mert eljátszanak még egy dalt. Emberi és alázatos megnyilvánulás volt ez, úgyhogy a Yesterday Don’t Mean Shit sorai még mindig itt dobognak a fülemben. Aminek vége van, annak vége van.
Nagyon örülök, hogy mindkét napon ott lehettem, és remélem, hogy még sokáig kitart ez a lendület a csapatnál. Új lemezre semmi szükség, a műsoron bármikor lehet módosítani a Pantera zseniális életművéből. Fantasztikus, örök élmény volt ez a két nap, bármikor újra megnézném így ezt a formációt, addig is a szomszédok örömére napokig biztosan Pantera fog szólni idehaza.
Szöveg és fotók: Takács Vilkó
