Mikor a The Cure egész pontosan 20 éve fellépett a Szigeten, sokan már egy csapat zombiként és múmiaként vizionálták a zenekart, akiknek erre rácáfolva akkor is sikerült a szakadó esőben egy fergeteges koncertet adniuk. Így visszagondolva ez elég szűklátókörű gondolkodás volt, hiszen Robert Smith akkor éppen 43 éves volt, a hattyúdaltól (már utólag jól tudjuk) még igencsak távol álltak. De hát a fiatalságnak mindig is volt egy kegyetlenül nemtörődöm hozzáállása az élet dolgaihoz. Azóta már tudjuk, hogy a 40 az új 30, a 60 pedig az új 50, Robert Smithék-ék pedig nem úgy tűntek, mint akik búcsúkoncerten szeretnék összeszedni a temetői koszorúik árát.
Bár egy provence-i házikó nagy eséllyel össze fog jönni a nyugdíjas évekre, ha a turné más helyszíneken is ilyen jól teljesít, ugyanis az Arénában egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a küzdőtéren és az ülőhelyek is telítettek voltak. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy az utolsó pillanatban sokan próbálkoztak jegyet venni, de az állóhelyre igazából már esélytelen volt. Úgy tűnik az összes gót előjött a pincéből az év, számukra legfontosabb eseményére, előkeresték viharvert, fekete surranóikat, újból betették a piercingeket és kinyomták az utolsó szuszt is majdnem kifogyott hajlakkjaikból.
Számomra egészen meglepő volt, hogy egy szubkulturális zenekarra (még ha világsztárok is) és jócskán túl vannak fénykorukon, Magyarországon mégis ennyien rá vannak kattanva, és egyben visszaadta a reményemet, hogy itthon is van igény erre a zenére (amit például a Sziget nyári setlist-je teljesen elvett).
Szóval a Cure... Bár könnyedebb számok is akadnak repertoárjukban, de jórészt a halál, az elmúlás, öngyilkosság, szenvedés, szerelem, pánik és eufória témakörei köré csoportosulnak dalaik. Ehhez képest mégis sikerült olyan világsztárokká válniuk, akikről talán még egy barlanglakó is hallott vagy fel tudja idézni legalább az egyik számukat. Köszönhető mindez Robert Smith frontember, multiinstrumentalista, dalszövegíró tehetségének és önazonos, egyedi stílusának, amivel akaratán kívül is trendet teremtett. A '80-as évek végén, '90-es évek elején tetőzött a legjobban a Cure magyarországi népszerűsége, amikor feltupírozott hajú gruftihordák látványa legalább annyira megszokott látvány volt, mint a turkálóspulcsis, velúrdzsekis alterosoké. Tök jó időszak volt, amikor még nem valószínűtlenre filterezett, csücsörítős szájú influenszerek diktálták a divatot, hanem valódi tehetséggel rendelkező, furcsa külsejű, gátlásos fiúk és lányok.
De térjünk vissza a koncertre. A hat évvel ezelőttihez hasonlóan a Cure ismét a Twilight Sad skót zenekarral tért vissza, akiket személy szerint nagyon szeretek és volt alkalmam a Fekete Zaj fesztiválon megcsodálni önálló koncertjüket.
Aztán végre felhangzik a Cure első dala, az Alone, vészjósló a háttér, és tényleg megteremtődik a várva-várt álomszerű hangulat. Az oldalsó kivetítők nincsenek bekapcsolva valamilyen okból, ami a távolabb állók-ülők dolgát némileg megnehezíti, de a zene kiválóan szól és Robert hangja is erőteljesen száll az éjszakában, nem hagyva hiányérzetet senkiben sem. Rögtön a következő dal a nosztalgikus hangulatú és sokat használt Pictures of you és az ember kezd rájönni, hogy talán nem is gondolt rá, hogy erre még szüksége lenne valaha, de mégis itt van, és sokkal jobb annál, mint amire számított. Hogy a lassan már tényleg zombivá és múmiává érő tagok mégis tudnak valamit ennyi év után is, és nem csak udvariasan mosolyogva tudjuk azt mondani, hogy szépen odatették magukat ezen az estén. Robert Smith szokásos imidzsével a saját nagyijára hasonlít, de őt így szerettük meg, Simon Gallup a megszokott fehér gatyájában pörög-forog és produkálja magát, a dobos Jason Cooper pedig epikus módon zúzza a dobot, ami egy feleannyi idős zenésznek is becsületére válna. És mennyire megható, hogy így együtt vannak, ez egy óriási érték a mai eldobható és mindent lecserélni akaró társadalomban.
Váltakoznak az ismert és kevésbé ismert számok, de szinte az összes fontos darab elhangzik: A Night like this, Charlotte sometimes, Lovesong, Burn, Fascination Street, Play for Today.
A Forest az éjszaka egyik csúcspontja, sok-sok gót kedvence (az enyém is), és a legmisztikusabb, legreménytelenebb dala repertoárjukban, háttérben egy hipnotikus erdővel, ahol elvesztünk, és nem tudunk belőle kiszabadulni, de talán nem is szeretnénk. Elkap az az euforikus érzés, hogy a mai estén mindannyian bekerültünk ebbe az irracionális világba, ahol csodálatosan érezzük magunkat. De itt még csak a koncert felénél járunk, jócskán tartogat még meglepetéseket a kitartóan álldigálló-ücsörgő, jobbára középkorú közönségnek, akik telefonjukkal világítva teremtik meg a hangulatot, összekapcsolódva egy már majdnem elfeledett érzéssel. Roberték pedig nem fáradnak a színpadon, nyoma sincs az öreges életérzésnek. Smith nem az a kommunikatív fajta, többször is megjegyzi, hogy mennyire meghatott, és úgy érzi magát, mint egy kisfiú. És ezt el is hisszük neki, az egykori gátlásos srác áll most is ott a színpadon, aki legitimizálta a művészi látásmódú sötét melankóliát, ami a sebezhetőséget tolta előtérbe a velük párhuzamosan induló, keménykedő, macsó bandákkal ellentétben.
Sokat köszönhetünk neked, Robert. Te nem akartál soha senkinek és semminek megfelelni, csak csináltad azt, miben hittél, úgy öltöztél fel, lőtted be a hajad és sminkeltél, ahogy kedved tartotta, ezáltal a társadalmi nyitottságért százszor többet tettél, mint bármelyik ezzel foglalkozó béna politikus. Szerintem nem is gondoltad volna fiatalabb korodban, hogy mennyire sokan szeretnének majd rád hasonlítani.
És bátran kijelenthetjük, hogy a Cure nem vén arcok gyülekezete, hanem varázslóké, akik olyan hangulatot tudnak teremteni, mintha egy holdfényes éjszakán egy gyertyákkal kirakott temetőben járnánk, ahol azt érezzük, hogy az élet egyszerre fájdalmas, izgalmas és misztikus is. A mélyükről törnek elő ezek a dalok, mintha olyan archaikus emlékek lennének, amit mindenki ismer.
Két ráadást is adtak, a másodikban támadt a Robert Smith-féle hipnotikus Pókember a Lullaby-jal, az örök szerelmeseknek szólt a Friday, I'm in Love, a klausztrofóbiás Close to me, majd sorjában az In Between Days, a Just like Heaven és az örökös záródal: a Boys don't cry.
A Lost World turné budapesti állomásán, ha a világot nem is sikerült megmenteni, de a budapesti gótok egyesültek, és valószínűleg egyik fiú sem érezte úgy, hogy nem sírhatja el magát az örömtől vagy a meghatottságtól, ha éppen úgy érzi magát. Nehéz kedvenc pillanatot kiválasztani, hiszen a koncert egyenletesen magas színvonalú volt, és a végére azzal a nyugodt tudattal távoztunk, hogy a The Cure még mindig nem egy önismétlő, hanem egy ma is érvényes banda, akik generációnkon átívelve bárkit meg tudnak szólítani életművükkel. Csak csodálattal tudok nekik adózni ezért a produkcióért.
Nagy Alexandra
