Dekadencia, mélység, bölcsesség, játékosság, intellektus, ártatlanság, vérkemény sötét tapasztalatok utólagos megváltászamata, vérprofi hangzás, emberi összhang, profizmus, jelenlét. A Kobuciba mentem Quimby-re.

Quimby. Szeptember végén. Kell ennél dúsabb táptalaj egy olyan tökéletes leképzelt fantáziára, ami aközben repít el feketelyukévekre, hogy meg sem mozdulunk álltunkból, tán csak néha hogy jól megérdemelt sörünkből kortyoljunk, amit hosszas áldozattal kivártunk a Kobuci kert pultjának sorába? Kell. Meg egyszerre nem is. Nincs ráció, nincs logikai struktúraképzés, nincs lineáris enyelgés, hogy megmagyarázhatunk egy érzést, bármilyen érzést. Eleve minek? De a zene által talán sikerül, és ezt így szeptember végén a Kobuci kertben megkaptam. Nem az első Quimby koncert volt, de ami még fontosabb, hogy nem is az utolsó. Ha ilyen történik velem, az automatikusan jelöli számomra, hogy valami történt. Hogy azzal a hittel távozok: újra megtörténhet. És ez megesik újra meg újra. Hogy mennyire játszott közre a sör kémiája abban, hogy azt éreztem, ez igenis egy konzerválható jelen pillanat, amikor Kiss Tibi azt mondta a vége felé: „most már csak gyorsak jönnek”, nem tudom, de igazából nehéz lenne megbarátkozni azzal, ha patologizálnám az élményt. Hullát boncolva nehezen érthető meg a szerelem. A Quimby koncert pedig nem szűnt meg csupa élet lenni.

A Kobuci kert Kissé intimebb környezet, mint egy Budapest Park, kissé kevésbé érződik a zeneipar hideg hitelkártya csillogása, persze ha a színe vörös, azért itt is alányúlnak a dalnak a fények következetesen. És alányúl Líviusz és Szilárd és Tibi és Faszi, és Dódi. És pont olyanok voltak, mint amikor olyanok, amilyenek. A nézőközönség tömege perifériára szorított, mert telt ház volt, a mély hangok kicsit tésztásabban másztak el hozzám, viszont könnyebb volt kimenni sörért, viszont a szombat éjszakában amikor megláttam egy mankós öreg hölgyet (nem nénit, hölgyet) kifele ballagni a koncertről, nem tudtam nem utána menni, hogy mit is keresett itt, és hogy milyen volt. Zavaromban még a nevét sem kérdeztem meg, csak annyit tudtam meg róla, hogy unokájával jött, és bár Mozartot azért jobban szereti, voltaképpen ez is tetszett neki nagyon, hajdan villamosmérnök volt és hogy nyolcvan éves. Én is szeretnék így bicegni majd a budapesti éjszakéban, ha megérem a 80 évet.

A másik határértékem közönség szempontjábol véglet egy bécsi vendégem volt, egy húszéves osztrák lány, aki egyáltalán nem hallott még soha a Quimbyről, és magyarul sem tudott. Nem volt egyszerű utolsó utáni pillanatban már eladott jegyet szerezni, de sikerült. Szöveg nélkül is erős a zene? – tettem fel magamnak a kérdést, és a lány azt mondta: igen.

Nem taglalnám számonként, hogy most a Nyina volt jobb, vagy a gépnek halleluja. Azt kell mondanom, hogy sikerült. Sikerült elhitetni velem a frissességet, a jelen pillanatot, az emberi kapcsolatot, a zenét, a szöveget. Nem érdekel, hogy ezt profizmussal, lélekjelenléttel, sok-sok év nem könnyű pillanatainak tanulságával tették-e. Megadtam nekik magam és kész. „Nem ismerek intelligensebb zenekart” – mondta valaki koncert után a szomszédos piszoártól.

Az est balzsamos volt, nem jött be a hidegfront és az eső vészjelzése, én pedig maradtam tisztelettel. Ha valaki ismer, tudja, hogy az ilyen véleményt nem adom könnyen. Mindazonáltal szubjektív. De az biztos, hogy ha valamilyen koncertre érdemesnek tartom jegyet venni és elmenni, a Quimby mindig közte van, és ezt újra és újra nem bánom meg.

Írta: Frankó Zappa / Fotók: Quimby Facebook-oldala - sinco & Frankö Zappa