MC Kovács Krisztián vitte a bulit, nagy dumák, remek dalok, dobos a Trónok harcából, és túl sok baszdmeg. Az egykori rádiósguru, Szever Pál a FISH! Barba Negra Track-beli koncertjén járt, és az élményeket megírta nekünk.
Tavaly beszélt rá Peti barátom, hogy megnézzem a FISH!-t - akkor a Supernem-mel adtak közös, amolyan "back to back" koncertet a Budapest Park-ban. Beléjük szerettem azonnal, végre olyat hallottam, ami újszerű volt, modern és friss, valami újszerű ezen az évek óta mozdulatlanná dermedt magyar rockpalettán... Mert a véráztatta maqyar rockmezőkön - a mainstream-hez szokott hazai rockrajongók ma is Eddára, Omegára, Demjénre spórolnak... és ez nem baj, csak hát mi lesz 5-10-15-20 év múlva, skacok?
Na ezért örültem a tavalyi FISH!-koncertnek, Peti, aki egy teljesen más profilú hazai radió egyik arculatformálója, rádumált, mert tudta, hogy szeretem a punkot. A FISH! akkor is nagyon jó volt, bár nem punkot mutattak - Kovács Krisztián a kisujja köré csavarta a közönséget, én hatok ikszemmel is guggoltam, ugrálta, forogtam, visítottam, amikor éppen ezt kérte tőlem a FISH! ceremóniamestere.
És akkor elérkeztem ahhoz a ponthoz, ami pénteken este meghökkentett a FISH! Barba Negra Track-beli koncertjén - itt ez a fickó, aki egy mainstream-től fényévekre álló műfajban talál rajongótábort. Kiválóan, energikusan mozog a színpadon, jól énekel, jók az összekötő-szövegei, másodpercnyi pontossággal figyeli mindhárom kollégáját (huhh, de sok ellenpéldát tudnék említeni a saját nagyságuktól megrészegülő frontemberek színpadi viselkedéséről....), és csinál valami egészen újszerűt, legalábbis szokatlant: kommunikál a közönségével! Ez látszólag nem fontos, de higgyetek nekem, kiöregedett rádiósnak: ha megszólítasz egy ismeretlent, akivel tudsz barátként, régi ismerősként szót váltani, egyből elfogadnak, sőt, még szeretni is fognak, ha jól beszélsz....
Mindjárt visszatérek ide, de megpróbálom éreztetni, hogyan nőtt az elragadtatásom percről-percre a Barba Negra Track-ben: nagyon ki volt találva a kezdés, minden felesleges és közhelyszerű duma helyett Hámori Dávid, a FISH! új dobosa volt az első homo sapiens, aki megjelent a USEME bemelegítő műsora után. Dávidnak meg sem kell szólalnia, mintha a "Trónok harca" egyik viking harcosa rontott volna be, kard és páncél helyett dobverővel a kezében - teátrális, nagyívű mozdulatokkal vezette be az új Fish!-dal, a "Felemás" lüktetését.... minden szem rászegeződött, minden strandpapucs és saru ezt az ütemet verte, erre a tempóra lötykölődtek a sörök és izzottak a bágyasztó illatú parazsak a tömegben... jó kezdés volt, mely után Kovács Krisztián vette a szót és megígérte: "Minden jó lesz".
Nem folytatom a részletes leírást, úgy pörögtek egymásután a FISH!-dalok, hogy szinte észrevétlenül erősödtek esti fokozatra a színpadi fények, miközben a FISH! elképesztő energiával és hitelességgel parádézott a stílusok között. Valószínűleg dobogós lettem volna a közönség öregjeinek sorában, de hadd mondjam el, mit hallottam, mit hallok a FISH! dalaiban: progresszív rockot és az ősi rhythm and blues lüktetését, csak hát 2018 kockásinges lányainak már a ZZ Top is matuzsálem.... Szóval jó ötlet ez a hardpop, de nem kell szerénykedni - rockzene ez a javából, kiváló gitárszólókkal, remekül kidolgozott harmóniákkal és vokálokkal, és engedjétek meg, hogy egy apró szakmai titokról is fellebbentsem a fátylat: 90-100 BPM (beat per minute, azaz percenkénti ütésszám, ez a tempó egyik mérőszáma) felett - négy ember számára PONTOS kiállásokat produkálni (azaz hirtelen megállásokat, amolyan zenei szüneteket csinálni - kegyetlenül nehéz, ehhez nagyon sok gyakorlás, összeszokott banda kell. És ezt a FISH! nagyon tudja, pedig ők nem Elton John tempójában őrjítik a közönségüket.
Uraim, minden elismerésem
- Kovács Krisztiánnak, aki ezt úgy vezényli le Herbert von FISH! módjára,
hogy ezt az instruáló munkát senki nem veszi észre,
- Hámori Dávidnak, aki - mint a dobosok többsége - többnyire hátulról látja a
kollégáit, és az énekes
meg a két gitáros gesztusait hátulról "olvassa",
- Gajda Mátyás gitárosnak és Binges Zsolt basszusgitárosnak.
Már tavaly is leesett az állam, amikor Kovács Krisztián a Budapest Park közönségét megmozgatta – akkor is hihetetlen volt, milyen ügyesen instruálja a közönséget: jók voltak a gesztusai, jó és érthető utasításokat adott - ezek nem voltak tolakodóak és erőszakosak, inkább jópofák, amolyan összekacsintó gesztusokként terjedtek a nézőtéren - az első, zsizsegő soroktól egészen a leghátsókig, de még a VIP-emeleteken parádézó nagyemberek és - asszonyok is guggoltak, forogtak, amikor MC Kovács Krisztián ezt kérte tőlük.
Nos, ez a fajta "interaktivitás" - ezúttal csúcsra járt a Barba Negra Track-ben: Krisztián többeket a nevükön szólított a közönségből, barátságosan üdvözölte a Slayer-pólóban feszítő rajongóját, integetett a barátja nyakában ülve tomboló hosszúhajú lánynak, és régebbi koncertek emlékeit is említette egy-két szövegében. Aktuális volt, mert említést tett a végeken folytatott harc legutolsó fázisában elesett Dürer Kertről, és volt egy kétértelmű üzenete egy másik négybetűs zenekar, az EDDA rajongóinak is.
Végre valaki ebben a műfajban, akinek fontos a szöveg - remélem, e cikk olvasói között jópáran vannak, akik ott voltak Quincy Jones budapesti koncertjén.... mintha egy amerikai show-műsor kliséi közé csöppentünk volna, annyira barátságos volt a hangulat ott is, meg itt is, a FISH" Barba Negra Track-beli koncertjén.
De ez egy veszélyes módszer, keskeny az az ösvény, ami a barátságosság és a belterjesség határán mozog - ezen Kovács Krisztián még nagyon biztonságosan, jókora lépésekkel halad. De nem tagadom, nekem már kicsit sok volt a négybetűs szó, értem és el is fogadom, hogy ebben a műfajban ez kell, működik és szükségszerű, de akkor is soknak tartottam ezúttal.
Megint kicsi szakma, ha nem bánjátok, egy pillantás a média kulisszái mögé: minden szórakoztatóipari produkció közönsége két nagy csoportra osztható:
a.) a rajongók, akik már ismernek és szeretnek minket. Velük minden megengedhető, ők elnézőbbek, elfogadóbbak, toleránsabbak - ők már megvannak, ők a mieink!
b.) az érdeklődők, akik már hallottak rólunk, kíváncsiak ránk, ezért jöttek el a műsorunkra!
Ebből a csoportból lehet új rajongókat szerezni. De ha ezzel a csoporttal nem törődünk, akkor az előbbi csoport nem fog frissülni, onnan előbb-utóbb kikopnak (szülni mennek, családot alapítanak, lelassulnak, megélhetési gondjaik lesznek, megöregednek, polgárosodnak...., stb.). Kár azokat az érdeklődőket hasba akasztani, akik nincsenek hozzászokva a 2-3 "baszdmeg/perc" sebességű és töménységű konferálásokhoz - és kérlek, ne tartsatok ezért prűdnek. Belefér, de amikor sok, akkor ez az eszköz gyorsan öncélúvá válhat. Ráadásul a FISH! zenéje sokkal értékesebb annál, hogy akár csak néhány zenerajongó emiatt döntsön úgy, inkább nem vesz jegyet a következő koncertjükre.
És még egy pont, amikor kicsit elbizonytalanodtam: a koncert csúcspontján Krisztián (mint általában) ezúttal is megmozgatta a közönséget: arra kérte őket, egy nagy körben kezdjenek futva körözni a keverőpult sátra körül - meg is fogadta a szavát az akkor már csúcshangulaton izzó közönség, többszáz ember állt bele ebbe a nyüzsgő, brutálisan gyors tempójú forgatagba - köztük több mozgássérült, tolókocsis rajongó, vagy nehezen, koordinálatlanul mozgó, tág pupillájú ember - kívülről nézve látványos, de ijesztő volt. Thomas Mann Mario-jának szája is kiszáradt volna ettől a látványtól.
De nem akarok a kákán is csomót keresni (és találni) - a tíz órai zárást megelőző "Sav / Kelj fel / Ki van kivel" és az elköszönést jelentő "Gyere ki a rétre" meggyőző volt: nekem ott a helyem a következő FISH!-koncertet, már
egyáltalán nem érdekel, "How Much Is The Fish".
zárszó:
Hazafelé a FISH!-koncertről távozó huszonéves csapat hangoskodott mellettünk a villamoson, jókedvűek voltak, jó sok atmoszféra feszítette a szervezetüket. Arról áradoztak fennhangon, milyen jól szórakoztak nemrég egy Dzsonni-koncerten, bár csak egy dal volt ismerős nekik, főleg a szövege, valami "Nikaszeperi....". Ugye tudjátok.... - na ezért fontos a rajongókon kívüli közönség megszólítása is.
Szever Pál
