Meglestük vasárnap a Soulfly-t a Dürer Kertben, s bár a hangzás nem vitte le az arcunkat, remekül szórakoztunk a hangversenyen. Pár sorban meg is örökítettük az élményeket.
Kalandozunk ide-oda, hallgatunk ezt-azt, ha kell, külföldre megyünk Pearl Jamért, és ugyanoda Noel Gallaghert látni, ringatózunk a Quimbyre, és vigyorgunk a Kiscsillagon, de utóbb mindig meg kell állapítanunk, a metal a mi műfajunk. Ülünk a Dürer Kertben egy esőt ígérő kellemes vasárnap este, nyugiban isszuk a söröket, mintha csak a Balaton-parton volnánk, és együtt hesszelünk a lassan gyülekező metaltáborral. Ők a mi családunk, egyeseket évek óta ismerünk látásból. A metal, hallottam már sokszor, a szeretetről, az összetartozásról szól. Elrepül ugyan a fejek fölött egy-egy megnyomorított műanyag pohár, de ki nem hajigál tárgyakat otthon? Egy srác a sörünkbe is belekortyolna az est félidejében, mivel azonban láthatóan nem fenyegeti a szomjhalál, és különben is herpeszparánk van, eltekintünk a kóstoltatástól. Nincs harag. A circle pit is inkább udvarias rohangálás, mint élethalálharc, mi pedig Max Cavalera vezényletére úgy ugrándozunk és ördögvillázunk, mint egy jól fésült diáktábor. Öklök a magasban, plusz ordibálás, ahogy a torkon kifér. Nekünk sajnos nagyon kevés fér ki. Négyszer vagy ötször játsszuk el, hogy brazil frontember vagyunk, soványka eredménnyel: torkunk rövid távú ordításra van kitalálva, de ettől még jólesik a Dürer Kert fölötti színpadnyi égbolt tudomására hozni, hogy Roots Bloody Roots, meg hogy Eye For An Eye, elnyújtott magánhangzókkal. Semmi bosszúszomj, ez kulturált gyűlölet.
Max Cavalera és az ő törzse rendesen odapakolta magát a Dürerben július 8-án este, kár, hogy a hangosítás nem ért föl a szintjükre. Vészről nem számolhatok be, már az estet nyitó Cadaveres alatt kellemesen döngött a cucc, jó mozgásos buli is kerekedett belőle, de nem vitte le az arcot a hangzás, és a Soulfly másfél órás koncertje után sem zúgott a fülünk. Pedig zúghatott volna, mert a 48 esztendős Max apó kitűnő setlisttel készült, a gondos válogatás nyomán gyors és középtempós darabok váltották egymást, húsz dal fért bele a kínálatba. Nagyon örültünk az első albumról származóknak, amilyen a Fire (sok évvel ezelőtt a Cadaveres is játszotta, még Cadaveres De Tortugasként), a No Hope = No Fear vagy a Bleed, benne a megunhatatlanul brutális kiállással. Imádtuk Marc Rizzo gitárszólóit és a feldolgozásokat, a Csihar Attila vendégszereplésével lezúzott Troops Of Doom-ot (már ha Max és a Sepultura viszonylatában beszélhetünk egyáltalán feldolgozásról), a Nailbomb-dalt (már ha Max és a Nailbomb viszonylatában beszélhetünk egyáltalán feldolgozásról), valamint a koncert végére biggyesztett meglepetést, a The Trooper nyitótémáit az Iron Maidentől (már ha ez meglepetés; nekem, berozsdásodott Soulfly-hívőnek az volt). Kaptunk egy szintén erős kiállással megtámogatott dalt a szeptemberben megjelenő új lemezről, és jelentjük, él a családi vonal, Max unokája, Rocky, ha csak néhány mondat erejéig is, de bemutatkozott a színpadon.
A Soulfly nem először játszott Magyarországon, sőt, a világért ki nem hagynák a Balkánt, ha átruccannak Európába, lehet rájuk számítani. A düreres a sokadik bulink volt velük, és bár nem múlta fölül a 2005-ös mezőtúrit (ez is milyen groteszk, az elérhetetlennek látszó Max Cavalera Mezőtúron – mi lesz a következő állomás: Gyula?), az egyik legjobb hangulatú Soulfly-koncertünk volt. Fölszabadulós, elengedős, vakációs. Igen, ez a hely kellett hozzá, ez a kis udvaros Dürer Kert, a lábak alatt ropogó kaviccsal, a pingpongozó rockerekkel, a koncert utáni metaldiszkójával, és a tök rendes kajáldás sráccal, aki megkönyörült a pljeskavicára éhes, nélkülöző tudósítón.
Elhagyva a helyet, vesszük a bátorságot, vagy inkább a bennünk lötyögő sörök veszik, és odalépünk a pultnál spannolgató Mike Leon basszerhoz. Pacsizás, köszi, Mike, a great show-t. Őszinte öröm ül ki az arcára. Hálás, elköszön.
Szöveg: Kiss László / Fotók: Bands Through The Lens
