Júniusban óriási kísértésben van részük az alternatív zene rajongóinak, alig tértünk magunkhoz a csodálatos Arcade Fire-buli után, máris itt van a QOTSA, akik nem titkoltan számomra a rockzene hatalmas kortárs hősei közé tartoznak.

Rajongásomat már többször is kifejtettem itt és itt. Az új album, bár nem 100%-osan volt az én stílusom, mégis tetszett, hogy nem álltak be az önismétlő bandák sorába, akik ugyanazokról a korábban már sikeres számokról és albumokról próbálnak még több bőrt lehúzni. Volt kockázat abban, hogy a sötét hangulatú stoner rocktól egy könnyedebb, táncos hangulatú album felé mentek el (ami érdekes módon a fent említett Arcade Fire-ról is elmondható), de ahogy a frontember, Josh Homme többször is kifejtette, a korábbi, meglehetősen depressziós hangulatú …Like Clockwork album után már nem szerettek volna lejjebb menni, muszáj volt kimenni a fényre, kicsit fellélegezni, táncolni-bulizni egyet.
Nem az első Queens of the Stone Age-buli ez Magyarországon, bár sokat kellett rájuk várni, előtte már többször is visszamondták pl. a szigetes fellépésüket, így mikor 2013-ban végre eljöttek a soproni VOLT-fesztiválra, óriási örömünnep volt a haza stone rocker szcéna számára. Olyannyira, hogy én kisbabával a hasamban is bevállaltam a koncertet, még ha ennek autóban alvás és totális kényelmetlenség is volt az ára. Az egy orgazmikus, bár relatíve rövidre sikeredett koncert volt, de végre boldog volt a zenekar hazai rajongótábora is. Az utána következő szigetes koncertet kihagyva, most felajzva vártam, hogy az új album turnéját és az első budapesti önálló koncertjét hogyan nyomja el a QOTSA.

Jön a hír, hogy korábban kezdődik a koncert, és szigorúan 10-kor be is kell fejezni, így még a becsekkolásnál szerencsétlenkedünk, mikor a srácok már húrok közé is csapnak, még bőven világos volt, „fucking daylight” idézgettük Nick Cave egyik korábbi koncertjén elhangzott szavait (aki pont ezen a napon lépett fel az Arénában). Amíg beértünk és megszereztük a söreinket, már le is ment az If I Had a Tail és a Monster in the Parasol, hozzánk hasonlóan kisség nehezen tért magához a magyar közönség, hogy most ez tényleg elkezdődött, meg, hogy valóban itt vagyunk, kezdtük szépen lassan felfogni. My God is th Sun és a Feet don’t Fail me now, ami a Villains album egyik beharangozó száma volt, és itt élőben is nagyon jól szólt, Josh Homme „Ginger Elvis” becenevéhez méltón rázza a seggét, miközben előadja a dalt. Közben akad egy kis műbalhé, néhány, magát viccesnek gondoló ember „Kick me in the face „transzparenssel próbálta magára felhívni az énekes figyelmét, ami egyértelműen Homme fotósrugdosására utaló célozgatás volt, mindenesetre a frontember nem értékelte, a „seggfejek” humorát, később pedig a biztonságiak tessékelték ki őket a tömegből. Talán csak a show része lehetett az apró incidens, mint ahogy az is, ahogy az énekes előadja, hogy a gitárosnak születésnapja van, és valójában neki is, ezért mindenki menjen fel a buli után a színpadra szexelni. Jól tudjuk, hogy Joshua nagyon szeret poénkodni és az embereket húzni, természetesen aznap senkinek sem volt születésnapja a tagok közül, ennek ellenére a közönség veszi a poént vagy komolyan gondolja, de eléneklik a Happy birthday-t. Következik a The Way You Used to az új albumról, majd a You Can’t Quit me, Baby, az In the Fade és az egyik legnagyobb slágerük, a No One Knows. Persze itt már kezd beindulni a közönség, közben Homme többször is megjegyzi mennyire kibaszott gyönyörű és csodálatos város is ez a Budapest, legyezgeti a hiúságunkat, akár komolyan gondolja, akár nem.

Közben lemegy a The Evil has Landed az új albumról és talán fanyalgókat is meggyőzi az, ahogyan élőben előadják ezeket a saját stílusukra formált táncos slágereket. Aztán Smooth Sailing, Hangin’ Tree, Domesticated Animals és az erőteljesen szexuális töltetű Make it Wit Chu következik, ami úgy tűnik a magyar közönségnek is egy nagy kedvence lehet. Ahogy ezt a számot előadja Josh Homme és zenekara amellett nem lehet közömbösen elmenni, szerintem ez még egy apácát is kitérítene a hitéből, ahogy a vörös hajú énekes dzsvarássza a csípőjét, közben érzékien énekel és gitározik, némileg rájátszva a sistergő hangulatra. Jól reagál a közönség, mindenki szívesen énekli az „I wanna make it wit chu” refrént, hogy ki kivel csinálná pontosan, az mindenkinek a saját fantáziáján múlik, mindenestre nagy hatassál van ránk ez a vörösesszőke óriás, és úgy tűnik ő ezt nagyon is élvezi. Villains of Circumstance, és utána a három legnagyobb személyes kedvencem a Little Sister, Sick, sick, sick és a Go with the Flow. Az emberek nem bírják tovább, itt már mindenki robban, irdatlan mozgolódás kezdődik, én is egyre beljebb nyomulok, bár viszonylag kicsi nőként próbálok a dinamikusan zajló akció szélén maradni, de magával ragad a „flow”, hiszen a bálványom adja elő a világ legjobb számait elképesztő színvonalon. Egyszerűen eufórikus a hangulat, szerintem csodálatos a magyar közönség és ezt Josh Homme is érzi, megjegyzi, hogy olyan, mintha valami kosármeccsen lenne és „crazy motherfucker”-ek vagyunk, ami többször is elhangzik a szájából, ő is érzi a szenvedélyes virtust. Látszólag eszméletlen jól esik neki, hogy ekkora a tombolás. Egyértelműen a Sick, Sick, Sick a Villains koncert budapesti csúcspontja, itt tényleg őrületbe hajszolja lelkes rajongóit a QOTSA, nincs olyan ember, aki egy helyben tudna maradni ez alatt a szám alatt. Az átlagon felüli hangulat számlájára írható, hogy végül a szokásos kettő helyett három ráadás számot adnak le, Homme meg is szavaztatja, hogy mik legyenek ezek, végül a Misfit Love, az In my Head és a Song for the Dead hangzik el. Josh Homme csókokat dob és meghatódottnak tűnik, persze lehet, én csak saját felfokozott érzelmeimen keresztül látom így.
Az ember még ugrálna ezen a koncerten az idők végezetéig, de szerintem mindenki maximálisan kielégült, én személyesebbnek találtam ezt a koncertet is az átlagnál, ahogy Josh Homme egyfajta gitárhősként állt a színpad szélén és tökéletes beleéléssel játszott, és ezt éreztem, hogy igen, ezek olyan pillanatok, amiket egész élemre megőrzök és biztosan elő fog jönni majd, hogy igen ott voltam, összekapcsolódtam ezzel a fantasztikus zenével, ezekkel a melegszívű rockerekkel, ezzel a családias közönséggel. Utána az ember még órákig lebeg, laza a hangulat, mindenki mosolyog, nincs feszültség, nincs harag. Iszonyatosan megérte eljönni. Istenek voltatok!

Szöveg: Nagy Alexandra / Fotók: Frivalszky Péter