Képes-e egy ember egy szál gitárral lekötni a közönség figyelmét? Kitölthető-e így majd kétórányi műsoridő kellemetlen feszengés nélkül? Megélnek-e így is a gazdagon hangszerelt dalok? Bérczesi Robi önálló estjén mindenre választ kaptunk.

Nincs semmi bajom az unplugged koncertekkel, sőt, kifejezetten izgalmasnak tartom az efféle kitárulkozást, amikor a normál esetben torzítóra kötött zenekarok lecsupaszítva adják elő szerzeményeiket, megmutatva egy-egy dal és önnön előadói képességeik másik arcát is. Kifejezetten imádom a Nirvana Unplugged in New York albumát, és ugyanígy szívesen meghallgatom az Alice in Chains vagy a Korn „csendesülős” fellépéseit is. Viszont azzal kapcsolatban erős kétségeim voltak, hogy vajon egyetlen ember képes-e betölteni egy zenekar szerepét, fenn tudja-e tartani a nézők figyelmét, be tud-e tölteni egy koncerttermet hangokkal és energiákkal. Ezek a kérdések még úgy is a fejemben motoszkáltak, hogy ezúttal a magyar underground egyik legtehetségesebb előadójáról, és - számomra mindenképp - első számú szövegírójáról, dalszerzőjéről, azaz Bérczesi Robiról beszélünk.

A Fülesbagoly januárban írt Robi második feldolgozáslemezéről, a húsz dalt tartalmazó Emléxel még? című albumról. Robi most a budaörsi PostART-ban lépett föl, és bár a beharangozóban az Emléxel még? dalait ígérték, az este inkább egy „best of Bérczesi” válogatásnak felelt meg. Kicsit furcsán hatott, hogy a koncerttermet székekkel töltötték meg a szervezők, így Robit gyakorlatilag egy „színházi” közönség fogadta, a nézők kényelmesen ücsörögve várták az előadást. Robi az Emléxel még? dalai mellett játszott a Hiperkarmától, a Biorobottól, és első önálló feldolgozáslemezéről is. A Kérdőjellel indított, ám a valószínűleg számára is statikus benyomást keltő nézőtér láttán alighanem benne is keletkezhetett némi bizonytalanság afelől, vajon hogyan lesz itt jó hangulat. Az első dalt udvarias taps fogadta, ezt Robi hasonlóan udvarias és visszafogott módon megköszönte, majd ment is tovább. A közönség összetétele meglehetősen vegyes volt, természetesen sokan jöttek kifejezetten Robi kedvéért, de az 50-es, 60-as korosztály is feltűnt, akik nem feltétlenül ismerik Bérczesi munkásságát. Robinak 5-6 számra volt szüksége a bemelegedésre, onnantól éreztem azt, hogy sikerült elmerülnie önmagában és a zenében, a kezdetben néhol bizonytalankodó hangja is már a helyén volt, és a belőle áradó energia szép lassan a közönséget is magával ragadta. A szalontaps helyét átvette a tenyerek hangos összecsapása és az elismerést jelző kurjantások is elhagyták egy-két néző száját.

És jöttek a jobbnál jobb dalok, a Karma-klasszikusok, mint például a Hiperkarma, a Lidocain, a Felejtő, a Pont, nagyon örültem a Csipogónak a Biorobottól, és a feldolgozásdalok közül is eléggé jó kis listát sikerült Robinak összeraknia. Többek között elnyomta a Trabanttól a Szállodák, pálmafák című dalt, játszott Európa Kiadót, Zoránt, Kispált, és nem maradhattak el kedvenc népdalai sem, mint például a Szelidecske, vagy a tradicionális Cigányhimnusz. Ízlések és pofonok különbözőek, nekem ezúttal a 23:50 című dal jelentette az érzelmi csúcspontot. Robi a készülő Hiperkarma lemezről is megmutatott három számot, slágeres témák, számomra a tavalyi Délibáb album hangulatát viszik tovább, nagyon kíváncsi vagyok a stúdiós megszólalásukra.

Visszatérve a bevezetőben feszegetett kérdésekre: bejött az egyszemélyes csendesülős. És nyilván nem csak nekem, a közönség reakcióján is tökéletesen le lehetett mérni ezt, a koncert végén vastaps búcsúztatta Robit, aki ismét bebizonyította, hogy érdemes rá odafigyelni, és ha feltűnik valahol a közelben, vétek kihagyni a koncertjét.