Mi derült ki a Barba Negra Trackben zúzó Apey & the Pea koncertjén? Hogy a világszínvonalú metal az esőben is tűzbe hoz, és hogy az új lemez nótái talán még az eddigieknél is súlyosabban szólnak. Vájtfülű basszusgitáros barátunk, Sütő Dani értő beszámolót írt a szerda esti showról.

Fotók: Bognár Dávid

Baljós árnyakat hordozó felhők gyülekeztek szerdán kora este a Barba Negra Track fölött, amikor megérkeztünk a Stubborn és az Apey & the Pea közös koncertjére. Apey-ék munkássága nem ismeretlen előttem, sokat hallgattam a lemezeiket, de a Stubbornról nem sokat tudtam. Így utólag egy kicsit már szégyellem is magam, hogy nem végeztem egy kis kutatást a koncert előtt, de sajnos nem volt rá érkezésem.

Egyszerre pattantunk fel az asztaltól, amikor fél 8 magasságában végre belecsaptak a húrokba. Bár az eső szüntelenül szakadt, muszáj volt látnom őket, úgyhogy hamar a színpad elé nyomultunk. És nem bántuk meg, hogy kicsit eláztunk. A négy srác a hardcore és a metalcore stílusokra jellemző, súlyos, izmos zenét játszott. Repertoárjuk vérpezsdítő volt: a koncerten előadott dalok tempósak voltak, komolyabb lélegzetvételre csak egy-egy breakdown esetén volt lehetőség, egyébként nem csillapodott a kegyetlen hangorkán. Produkciójuk energikus, fiatalos, lendületes volt, és teljesen belakták az egész színpadot. Szüntelen headbangelés, pörgés-forgás a gitárral - ezek szinte már alapvető tananyagnak számítanak a rocksuliban. De nagyon jó húzás volt a részükről, hogy ott vonták be a közönséget a műsorba, ahol csak lehetett. Miután a gitárosuk átadta hangszerét az addig a frontember szerepét betöltő kollégának, tüstént leugrott a világot jelentő deszkákról, hogy a közönség tagjaival közösen "daloljon" - már ha "dalolásnak" lehet nevezni a lélekmarcangoló hörgést és kiabálást. A közönség néhány tagja ezt később erőteljes pogózással hálálta meg.

Egy rosszul sikerült lépés következtében a gitárosból frontemberré avanzsált rocker kicsit meg is zúzta a lábát, de ezután is ugyanolyan vehemenciával mászott vissza a színpadra, hogy folytassák a bemelegítést Apey-éknak. Ezúttal a basszusgitárosukon volt a sor: leadta a színpadról a hangszerét egy barátjának, aki néhány taktus erejéig együtt játszott a Stubbornnal. Feltételezem, hogy jól ismeri a számaikat, mert remekül szólt a muzsika az asszisztenciájával, innen is gratulációm! A Stubborn kompromisszummentes, határozott, feszes, gyors metálmuzsikája remek kezdés volt ezen az esős estén, megdobogtatta szívünket, bemelegítette nyaki ízületeinket, kitágította artériáinkat. Ekkor már készen álltunk az Apey & the Pea-re.

Szerencsére nem kellett sokat várnunk. A színpadot ellepték a roadok és technikusok, gyors átszerelést követően gregorián férfi kórus mantrikus éneke kezdett hömpölyögni a hangszórókból, miközben a kivetítőn egy fordított krucifix táncolt. Elsőként Makai Laci dobos foglalta el a helyét hangszerénél, majd Prepelicza Zoli basszusgitáros és Áron András "Apey" lépett elő a backstage-ből. A kezdés brutális volt, egyik legfrissebb számukkal, a Slaves-szel nyitottak, ami azonnal lehengerelt mindenkit. Nagyon várom az új lemezüket, a HEX-et. Az eddig bemutatott dalok alapján arra számítok, hogy az eddigi legsúlyosabb Apey & the Pea korong lesz. De sokat nem tudtam ezen töprengeni, mert ahogy lecsengtek a záróakkordok, Apey máris üvöltötte a következő szám címét a mikrofonba, ami a Lepreuchan Skin volt a második lemezről, a "Hellish"-ről. Innen pedig nem volt megállás, az addigra nagyjából 500 fősre bővült tömeg elkezdett a színpadhoz egyre közelebb araszolni és mindenki rázta, amilyét csak tudta. Ettől a ponttól kezdve már nem tudtam megjegyezni a számok sorrendjét, mert magával ragadott az élmény, és csak bólogattam a ritmusra.

Apey-ék remekül keverik zenéjükben a mocsárszagú, lomha riffeket a középtempós, olykor gyorsabb döngöléssel, és a négynegyedes menetelést gyakran szakítják meg páratlan ritmusú "zökkentésekkel", ami egészen izgalmassá, atmoszferikussá teszi a zenéjüket. Már az első albumuk megjelenése után tudtam, hogy valami egészen egyedit hallgatok. S ahogy telik az idő, egyre újabb és újabb meglepetéseket okoznak. Zeneileg és hangzásilag is érdekes fejlődési folyamatnak lehetünk fültanúi muzsikájukat és munkásságukat nyomon követve. Az első The Devil's Nectar véres nyers hús aromája és a Hellish eszenciája mostanra valami mássá érett. A HEX eddig közreadott dalait hallgatva kénköves, rothadó sárszörnyek emésztőnedvei párolognak a hallgató pórusait és nyílásait megtöltve.

Számomra még mindig ámulatba ejtő, hogy mindezt három ember produkálja a legalapvetőbb zenekari felállásban. De hát ugye a Motörhednek sem kellett több. Az Áron-Prepelicza-Makai trió megalkotta a harmonikus káoszt.

Apey Gibson SG és LTD Eclipse gitárjai szépen érthető hangokat produkálnak, a két Orange erősítőfej és a már legendás, fordított keresztes Orange láda pedig egészen sűrű szövetű torzítással borítja a hallgatóságot. Külön szeretném kiemelni, hogy az Apey & the Pea zenéjére nem annyira jellemző, hogy telepakolják gitárszólókkal. Ízlések és pofonok, kinek mi jön be, nekem nagyon tetszik, ahogy Apey játssza a szólókat: decens, de mégis figyelemfelkeltő; nem túlbonyolított, de mégsem faék egyszerűségű. Plusz remekül használja a wahpedálját és a különböző effekteket (pl. delay)

.

Prepelicza Zoli már a Remembering the Steeles időkben is Spector basszusgitárjával terrorizálta a népek hallójáratait. Feltételezem, hogy a választás nem lehetett véletlen, egy Pantera-tribute zenekarba egyszerűen elengedhetetlen egy olyan hangú/típusú basszusgitár, mint amilyet Rex Brown is használt. És ha egy recept bevált, miért változtassunk rajta. De azért mégis megvan Zoli saját egyénisége a hangzásban, nem mondom, hogy nem hasonlít a Panteráéhoz, de mégis más. Nekem kicsit ízesebb, karcosabb. Olyan ez, mintha a bourbont hasonlítanánk a pálinkához. Mindkettő üt, csak kicsit másképp. Nálam abszolút favorit a Zoli-féle sound. (Egyébként jómagam is Spector-használó vagyok, úgyhogy repül a testvéri pacsi, Zolikám!) Az Ashdown erősítő pedig kiválóan szállítja a mély frekvenciákat a 8x10-es, azonos márkájú láda hangszóróira.

Csodálatos egészt alkotnak Makai Laci lábdobjával, vagy akár mondhatnám, hogy lábával, hiszen Zoli jobbkeze tökéletesen és precízen követi Makai úr lábtempóit. Mintha egy dróton mozgatnák őket. Ennek megfelelően a dob is iszonyatosan konkrét. Nincsen egyetlen unalmas pillanata sem Laci dobolásának: minden idegszálamat végigborzongatta az, ahogy a cinekkel bánt, a beleimben éreztem a lábdob lüktetését, amikor duplázott, a pergő hangja barázdákat húzott a fülem és a halántékom közé. És a dob a lassabb számokban sem veszített semmit a dinamikából. Az adrenalin-szintem állandóan a csúcson járt, és a metsző szél és a hideg eső ellenérre is patakokban folyt rajtam a veríték.

A pontot az i-re Apey éneke tette fel: sokan sok helyütt rótták már fel neki, hogy túlzottan is hasonlít Phil Anselmohoz a hangja és énektechnikája. Én ezt inkább tartanám előnynek, mint hátránynak. Ha kell hörög, ha kell ugat, ha kell kiabál, és ha kell, tisztán dalol.

Összességében azt kell megállapítanom, hogy világszínvonalú zenei produkciót nyújtanak, a közönség sorain végigtekintve pedig örömmel vettem tudomásul, hogy eltérő nemű, korú zenehallgatókat tudtak rajongókká változtatni. Van jövője az underground zenének Magyarországon, és végre van egy zenekar, ami túlmutat a Tankcsapda kommersz, faszagyerek-rockzenéjén az őszintén és nyíltan vállalt őrületével.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy Ford Transit leghátsó ülésén zötykölődve utazom vissza Berlinbe, ahol 2015 óta élek. Nem tudom mikor keveredek legközelebb vissza Magyarországra, de az biztos, hogy ha lesz Apey & the Pea koncert, én ott leszek. És remélem egy interjút is összehozhatunk velük, nektek. Ki tudja mit tartogat a jövő? Talán Berlinben fogunk legközelebb találkozni.

Szerző: Sütő Dániel aka Süti, a magyar Go4it, és a berlini Church of Birds zenekarok basszusgitárosa, korábbi újságíró és bűnügyi riporter