Vékony Zsolt barátunk, az experimental sludge doom metalban utazó Worthless gitárosa a brit riffvarázslók, az Electric Wizard bécsi koncertjén mozgatta meg biccentőizmait, és ha már ott járt, úgy gondolta, hogy a Fülesbagoly olvasóit sem fosztja meg az átélt 80 percnyi gyönyörtől.

Érdekes egy állatfaj az ember. A mostani hozzáállásomra legalábbis ezt a szót gondolom a legtalálóbbnak. Évekkel korábban, amikor még Debrecenben éltem, sűrűn utaztam Budapestre, hogy megnézzek egy-egy jónak ígérkező koncertet vagy hogy lássam a kedvenc zenekaraimat. Viszont az elmúlt másfél évben, amióta a fővárosban lakom, szinte alig járok élő bulikra. Sokat gondolkodtam már rajta, hogy vajon én változtam-e meg, netán az általam annyira kedvelt metalszcéna vált unalmassá. A válasz nagyjából a kettő között helyezkedik el... Mert bár valóban nem foglal már el központi szerepet a mindennapjaimban a zenehallgatás, ennek részben pont az az oka, hogy a fémzenei paletta az elmúlt időszakban igencsak elszürkült és némileg kiszámíthatóvá, önismétlővé vált.

Mindez csak amiatt merült fel bennem, mert most az a fura helyzet állt elő, hogy Bécsig meg sem álltam egy koncertért. Az Electric Wizard ugyanis még sosem jött el Magyarországra, így kénytelen voltam én menni Mohamedhez.
A tervezett előzenekarok azonban nem jártak szerencsével, hiszen végül sem az eredetileg jelzett Satan‘s Satyrs, sem az Angel Witch nem jutott el Bécsbe. Persze ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy emiatt a „Mágusok” többet játszottak volna, de így is bőven elég volt az a nagyjából 70-80 perc, amit a színpadon töltöttek.

Bár azt eddig is tudtam, hogy ebben a bandában az énekes-gitáros Jus Oborn a főnök (már csak amiatt is, mivel ő az egyetlen eredeti tag), de ez az este folyamán hatványozottan igaz volt. Ugyanakkor a legintenzívebb színpadi mozgást az ifjú basszusgitáros, Clayton Burgess mutatta be és a dobos Simon Poole is kellően odatette magát, mégiscsak a középen álló, sörhasú főnökre szegeződött a legtöbb tekintet.
Mindez csak amiatt érdekes, mert több mint tíz éve szintén a csapat tagja Liz Buckingham, aki amennyire dekoratív jelenség, épp annyira volt csalódást keltően semmilyen a színpadon. Darabos mozgás, erős koncentrálás a riffek kifacsarására, a jammelésekből látványos kimaradás jellemezte a színpadi jelenlétét. Persze lehet, hogy Liz bőven megelégszik ezzel a szereppel, és inkább hagyja férjurát, Obornt kibontakozni a zenekarban.
A buli azért így is ütött. A gárda végül nyolc dalt játszott el. A másik kivetni valóm éppen a setlisttel volt, mivel a koncertre készülve rákerestem arra, az utóbbi időben miket játszottak élőben, és nagyjából egy éve is ugyanezek a számok szerepeltek a listán. Titkon azt reméltem, hogy a 2014-ben kiadott, eddigi utolsó lemez, a Time To Die óta összeraktak egy olyan szerzeményt, amelyet esetleg koncerteken már tesztelgetnek is.

A csapat egyik legkerekebb és legkiforrottabb lemezéről, a Witchcult Todayről (te jó ég, már tíz éves ez az album!) három dalt is elővettek (címadó, Satanic Rites of Drugula, A Chosen Few), mellette a már említett Time To Die-ról eldörögték az Incense For the Damnedet, a Black Massesről a Black Masst, a Dopethrone-ról a címadót és a Funeralopolist a Come My Fanatics…-ről pedig a The Return Tripet. Utóbbi szám esetében meglepett, hogy élőben mennyire nem tudta úgy leszakítani a fejemet, mint ahogyan otthon már számtalanszor megtette. Pedig az este folyamán a hangzásra nem lehetett panasz, néha a szólók ugyan belevesztek a zúzásba, ugyanakkor még Oborn antihangja is a helyén volt. De lássuk be, egy-két kivételtől eltekintve a doom műfaja mindig is az ízes és kövér riffekről szólt inkább, mintsem a képzett énekesekről.
Mindenesetre biztosra veszem, hogy a rifforgiára éhes tömeg az okkult szeánsz végén elégedetten és nem csak az alkohol és a fű miatt felpezsdült vérrel indult neki a kellemes bécsi éjszakának. Ahogyan Oborn fogalmazott a kapcsolódó dal előtt, mi voltunk aznap este a Kiválasztottak.

Kép és szöveg: Vékony Zsolt