A Sexepil egykori frontembere, Mick Ness, egy generáció ikonikus alakja volt Magyarországon, aki botrányoktól sem mentes színpadi produkcióiról, zabolátlan stílusáról és kompromisszumot nem ismerő művészi elhivatottságáról volt híres. A zenekarral közösen megjelent három teljes albumuk közül (Love Jealousy Hate, Against Nature, Sugar for the Soul) most a legutóbbi, harminc évvel ezelőtt kiadott lemez jubileumát ünnepelték: az eredeti felállásban álltak színpadra, hogy emléket állítsanak ennek a legendás időszaknak. A Fekete Zaj Fesztivál fellépés után Mickkel ’88-as budapesti érkezéséről, múltbeli inspirációiról és a jövőről beszélgettünk. A beszélgetés során kirajzolódó Ness alakja egyszerre lenyűgöző és irracionális.

Fülesbagoly: Hogyan élted meg a mostani koncertet, és milyen érzés volt ennyi idő után újra visszalépni a régi szerepedbe? Tudom, hogy az újraegyesülés Tibor ötlete volt – hogyan reagáltál, amikor megkeresett? Tartottátok a kapcsolatot az elmúlt években?

Mick: A Fekete Zaj koncert számomra annyira csodálatos és érzelmes élmény volt! Nemcsak a lelkes közönség miatt, akik vették a fáradságot, hogy eljöjjenek megnézni minket, hanem a gyönyörű környezet, a hangulat és – nem utolsósorban – a mögöttem álló erős zenekar miatt is. Imádtam minden pillanatát.
Már eleve jó hangulatban voltam, mert a gyönyörű Budapesten lehettem, és ennyi év után össze tudtam hasonlítani, milyen volt először itt járni 1988-ban. Az enyészet és az új épületek keveréke annyira szép, hogy díjat érdemelne. Az utcán gyönyörű emberek, stílusosan öltözve. Fiatal felnőttek, karcsúak és egyenes tartásúak, mint a fenyők! A Deák tér környékén nagyszerű boltok – kis bakelitlemez-boltok. Olyan élénk és nyüzsgő minden.
Egy taxisofőr megáll egy hajléktalannak, és odaad neki egy zacskónyi üres dobozt. Rendőrök segítenek két szomorú gyereknek, akik a járdaszegélyen ülnek. Egy csapat nevető, részeg srác bő nadrágban és menő kapucnis pulcsiban. Egy kerekesszékes férfi koldul egy tucat gyönyörű felsőt viselő lány között – mintha közéjük tartozna, olyan kedves a kapcsolat köztük. Olyan vibráló az egész.
Aztán nyugat felé a Dunán túl – régi ipari területek. Szerencsére nem bontották le új fejlesztések kedvéért, hanem gyönyörűen nyersek maradtak. Próbahelyek, mint 1989-ben: pocsék akusztika, forróság, szellőzés nélkül – ennél jobb nem is kell!
A reptérről fuvarozó kisbuszsofőr teljesen összezavarodott a számára teljesen logikátlan fotóimon, amiket útközben készítettem. Ezek olyan városrészek, épületek és utcák voltak, amik nekem nosztalgikus töltést hordoztak. Nem beszélt angolul, de egy kacsintással megértettük egymást (vagy lehet, hogy mégsem).
Tibi már öt éve megkeresett, de akkor nem volt kedvem hozzá. Már el is felejtettem, miért. Idén január 21-én újból írt nekem és én igent mondtam. Nemcsak a zene miatt, hanem hogy újra találkozhassam a többiekkel.
Azonnal éreztem, hogy most jött el az ideje. Azok a fantasztikus koncertek, amiket régen adtunk, újra lepörögtek a fejemben a nosztalgia fényében.

„Még egyszer utoljára, égjünk fényesen!”

Újra beszélgetni a srácokkal, előhozni régi történeteket, amiket csak mi értünk. 2007 óta igazán senkivel nem beszéltem – kivéve Varga Gábort, aki régóta Los Angelesben él, és akivel a mai napig zenélünk.
Az énekesi szerep újrafelvétele azonnal ismerősnek tűnt. Az első próbákon láttam, hogy mindenki tudja, mit csinál, és jól felkészült. Mindig elképzelem napokkal előtte, milyen lesz a koncert. Mint egy álomban, végigmegyek a napon. Ráfókuszálok arra, amiben biztos vagyok, de arra is, mi sülhet el rosszul (szövegkihagyás, túl morcos vagy távolságtartó benyomás). Egy nagy különbség van: már nem iszom. Régen ez teljesen másként volt.

Fülesbagoly: Milyen most az életed Hollandiában, és mivel töltötted az elmúlt éveket?

Mick: A feleségemmel Amszterdamban élünk. Egy csomó vidám és kreatív dolgot csinálunk együtt, és gyakran utazunk – néha hosszabb időre is. Ő fotóriporter, én pedig – a Covid óta – néha építőipari munkát is vállalok. A fennmaradó időmet komponálással töltöm – magamnak és a holland zenekaroknak, amelyekben szintén játszom.

A Stakbabber zenekarban egy kicsit hasonló szerepem van, mint a Sexepilben. Most fejeztük be a harmadik nagylemezünket, ősszel fogjuk bemutatni. Nagyon örülök a belga producernek, Thomas Valkiersnek, aki sokat hozzátett a lemezhez – 111 a címe – a saját víziójával és tudásával.

Nagyjából ugyanebben az időszakban mutatjuk be a Modus Vivendi című albumot is, amelyet a Mecano Un-Ltd. (1977~) posztpunk / new wave zenekarral készítettünk. Ebben a zenekarban gitáron és szintetizátoron játszom. Az énekes, Dirk Polak, aki a zenekar alapítója is, volt a producere az első nagylemezemnek, a Leave Me Your Ears-nek 1981-ben. Miután a régi felállás 1994 körül felbomlott, készítettünk együtt egy új nagylemezt, és 2015 óta újra az ő zenekarában játszom. 

Fülesbagoly: Milyen zenekarok vagy személyiségek inspiráltak, amikor elkezdtél zenélni?

Mick: Nagy rajongója voltam a Roxy Musicnak és Bryan Ferrynek. Még a bomberdzsekimet is – nagyon precízen – „Viva! Roxy Music” felirattal festettem meg a hátán. Az a koncertalbum a mai napig a kedvencem.
De amikor először hallottam a Joy Division Unknown Pleasures lemezét, na, akkor kezdtem el komolyan zenélni – és azóta sem hagytam abba.
A zenéjük egyszerűnek tűnt (ami persze nem volt igaz), és teljesen megértettem, amit hallottam. Ez még a kazettás magnókorszakban volt, és ha kölcsönkértél egyet egy baráttól, akkor már rögzíthetted is a saját ötleteidet. (Úgynevezett pingpong- vagy sound-on-sound felvétellel.) Persze a minőség pocsék volt. Két srácnak, akiket az éjszakai életből ismertem, lejátszottam a felvételeimet, és ők kölcsönadtak nekem egy Revox A-77 orsós magnót. Onnantól kezdve mást sem csináltam, csak zenét.

Még a szüleimmel laktam, de túl sokat lógtam az iskolából, így kirúgtak. Anyám teljesen támogatott. A ház mindig tele volt lányokkal, mert volt egy ötletem: csináljunk egy teljesen lányokból álló zenekart. A szüleim hálószobája volt a „vezérlőpult”, onnan futottak a kábelek a folyosón át az én szobámba, ahol a dobfelszerelés és az erősítők álltak. Fantasztikus idők voltak! Őrület.

Fülesbagoly: Mit jelentett számodra bekerülni a Sexepilbe?

Mick: Nagyon sokat jelentett, kimozdított a megszokott környezetemből. Minden teljesen új és más volt és ez volt az első olyan zenekar, amelyben igazi menedzser, színpadmester – sőt még egy road is volt. Rengeteget tanultam, és az egészet a szabadság egy formájaként éltem meg: komolyan venni a dolgokat, és azt csinálni, amiről tényleg úgy érzed, hogy ezt kell tenned.

És mivel a zenélés és a fellépés volt a szenvedélyünk, ez nem esett nehezünkre. Úgy éreztem, hogy a Sexepil minden tagjában ugyanaz a hajtóerő munkál. Zeneileg is sokat tanultam. Az, hogy végigturnéztuk Magyarországot, és láttam, éreztem a közönséget — ez a legjobb dolog a világon. Még amikor részegek voltunk és mindent szétvertünk, az is a műsor részének tűnt.

„Energiát teremteni – ebben a Sexepil utolérhetetlen volt.”

Ugyanezt a szikrát éreztem újból a Fekete Zajon is (csak ezúttal alkohol nélkül).

Fülesbagoly: Amikor először csatlakoztál a zenekarhoz, hogyan alakult ki a kapcsolat a többiekkel? Úgy tudom, hogy már voltak saját dalaid, szövegeid és ötleteid. Hogyan zajlott a közös munka – miként sikerült mindezt elegyíteni? Mi inspirálta a szövegeidet?

Mick: György Péter telefonszámát Barbara Westra adta meg, a holland The Plastic Dolls zenekar énekesnője, akik a Sexepillel együtt játszottak Kijevben. Épp Linzben voltam a főbérlőmmel egy, a városban különböző helyszíneken zajló művészeti projekt miatt. Volt egy kis szabadidőm, ezért felhívtam – gondolván: „ebből valószínűleg nem lesz semmi.” De felvette, és három mondat után rögtön meghívott Budapestre.

Péter és Rädler Attila várt rám a Petőfi híd lábánál. Egy hosszú hétvégét töltöttünk együtt, iszogatva és a kor népszerű helyeit bejárva. Azonnal szoros kapcsolat alakult ki köztünk – sokat beszélgettünk zenéről, nyelvről és szerelemről. Amikor eljöttem, adtam neki egy demókazettát (7 dal), és megkérdeztem, lát-e esélyt, hogy meghívjanak Magyarországra, vagy akár Oroszországba fellépni. Nem emlékszem, hogy sokat beszéltünk volna a Sexepilről.

Már az elejétől éreztem ennek a köteléknek a melegségét – és ez máig megmaradt. Sajnos Attila már nincs köztünk, ezért a Fekete Zaj koncertet személyesen neki ajánlottam. Ezért is kellett félúton nagyot nyelnem a koncert közben.
Attila és a húga, Rädler Tünde az első pillanattól családtagként fogadtak, és mindig vigyáztak rám, amikor túl messzire mentem – például a színpadi őrült húzásokkal vagy a részegeskedéssel.

Mindig szívesen láttak György Péter otthonában is. Nála és az édesanyjánál lakhattam, később pedig még a várbeli házát is a rendelkezésemre bocsátotta. Mindhárman – örökre a szívemben maradnak.

Néhány hónappal később Péter felhívott, és megkért, hogy jöjjek Magyarországra énekelni a Sexepilbe, mert az énekesük kilépett, és a zenekarnak szerződéses kötelezettségei voltak néhány koncertre.
Meglepve kérdeztem:

„De… mit játszunk? Nem is ismerem a zenekart.”

Erre rögtön mondta, hogy a zenekar már betanulta az összes számot a demókazettámról, a maradékot pedig instrumentálisokkal töltjük ki – vagy közösen írunk új dalokat, amint megérkezem.
Azt mondta, mindent áll – utazást, szállást.
Én pedig azonnal igent mondtam, és azt gondoltam: Rock ’n’ Roll.

Fülesbagoly: Milyen volt Budapest hangulata számodra a késői ’80-as, korai ’90-es években? Éltél itt valaha, vagy csak ide-oda ingáztál?

Mick: 1988-ban Budapest hangulata egyszerre volt sötét és tágas, a koszos, árnyékos homlokzatok mentén gyönyörű neonfények világítottak. A Várból csak két nagy hirdetést lehetett látni a pesti oldalon. Bal oldalon: Samsung. Jobb oldalon: Coca-Cola. És ennyi.

A széles utcák, mint az Erzsébet körút és a Hungária körút, félkörívet vágtak Pestbe, és mindkét végük a Dunához csatlakozott – ez az elrendezés az amszterdami csatornákra emlékeztetett. Könnyű volt eligazodni, mert az utcák csillag alakú küllőihez hasonlóan sugárirányban vezettek ki a központból, és eltűntek Magyarország lágyan hullámzó síkságain. A ’90-es évek közepéig ez a kép és hangulat alig változott.

„Az Eroding Europe című dal még mindig teljesen találónak érződött.”

Sosem gondolkodtam el rajta komolyan, hogy Budapestre költözzek. Az ingázás jól működött, és passzolt ahhoz az ütemtervhez, amit Péter összeállított – évente körülbelül két turné, közte valamennyi idő a dalírásra és a magyarországi stúdiózásra. Anyagilag sem lett volna igazán kivitelezhető.
Ráadásul az akkori feleségem egy orosz nő volt, aki azzal a szándékkal hagyta el a hazáját, hogy soha többé nem tér vissza egy olyan helyre, ami akár csak távolról is a Szovjetunióra emlékeztet.

Fülesbagoly: Melyik volt számodra a legemlékezetesebb koncert Magyarországon és azon kívül?

Mick: Külföldön egy ausztriai turnénkon történt, amikor Linzbe érkeztünk, és a szervező nem tudott biztosítani számunkra öltözőt. Ez eléggé felbosszantott, mert ugyanazt a ruhát terveztem viselni, amit az egyik videoklipünkben is hordtam. Úgy döntöttem, hogy akkor a színpadon, a bőröndömből öltözöm át. Ez egyértelműen nagyon emlékezetes pillanata volt annak az estének — szerintem sokan mások sem felejtették el.

Magyarországon pedig egyszer, amikor Gyulán volt fellépésünk, a billentyűsünk nem tudott velünk jönni a turnébuszban, és elkésett a koncertről. A biztonsági őr nem engedte be, hiába magyarázta, hogy ő a zenekar tagja. Közben mi már a színpadon játszottunk, és láttuk, ahogy próbál átverekedni magát a tömegen, hogy feljusson hozzánk. Végül sikerült, és be tudta fejezni velünk a koncertet.

Fülesbagoly: Emlékszem a színpadon sokszor annyira megközelíthetetlennek és távolságtartónak tűntél. Ez csak a színpadi alteregód volt, vagy közel áll a személyiségedhez?

Mick: Szerintem ez tudat alatt történik. Valójában nagyon nyitott vagyok, és szeretek mindenkivel beszélgetni. De értem, mire gondolsz. Minden koncerten próbálok a lehető legmélyebben koncentrálni — egészen addig, amíg el nem érem azt az állapotot, hogy hitelesen tudjam elénekelni a szöveget.

„Csak akkor, amikor belépek ebbe a transzszerű állapotba, és teljesen ráhangolódom a körülöttem lévő hangokra”

— a zenére, a zenekarra — tudom kinyitni a szemem anélkül, hogy tudatosan néznék bármit is.
Ez arrogánsnak vagy távolságtartónak tűnhet, de valójában nem az. Egyszerűen csak mindent meg akarok adni a közönségnek, ami bennem van. Ehhez teljes koncentráció kell. De a számok között egy teljesen barátságos fickó vagyok.

Fülesbagoly: A Sugar for the Soul egész hangulata elég sötétnek és komornak tűnik, és a szövegek sem túl optimisták. Emlékszel, milyen általános lelkiállapotban írtad őket? (Tudom, ez általában nem lineáris folyamat.)

Mick: Igen, el tudom képzelni, hogy így hat. De minden dalba igyekeztem beleépíteni egy menekülőutat. Mindegyikben ott van egy napsugárnyi remény, vagy egyfajta megoldás – egy lépés, amivel tovább lehet menni. A ’80-as és ’90-es években sokkal erősebben éreztem Európa hanyatlását, mint most: elszegényedett városrészek, elhagyott ipari területek, befoglalt irodák és házak. Ez volt a dalszövegek háttere.

Fülesbagoly: Mi inspirálta az albumon lévő dalaidat?

Mick: Tágabb értelemben véve leginkább a kapcsolatok. De ugyanúgy inspirálnak a fotók, a képzőművészet és a könyvek. A kétségbeesés és a szerelem ihlette a „Take Us Home Again” -t. A drogok, az imádat és a spiritualitás állnak „The India Song” középpontjában.

De úgy érzem, a „Im Osten” című dalban (a Madhouse Promenade szólóalbumról) jutok a legközelebb ahhoz, amit igazán el szeretnék mondani neked. A Jerusalem pedig ennek a gondolatnak egy sokkal dühösebb változata.

Fülesbagoly: Pontosan mi történt 1995/96 és 2000 között? Külső szemmel úgy tűnt, a zenekar a csúcson volt, és már átlépett a nemzetközi karrier kapuján. Tudom, hogy új albumot terveztetek. Mégis, a zenekar feloszlott (bár ezt sosem jelentettétek be hivatalosan), és mindenki elég homályos nyilatkozatokat adott erről. Hogyan látod ezt most, visszatekintve?

Mick: Rövid idő alatt rengeteg mindenen mentünk keresztül. Megkaptuk az év legjobb albumának járó díjat, a legjobb videoklipet, turnéztunk belföldön és külföldön, lemezt vettünk fel. Gyakorlatilag teljesen kimerültünk, mentálisan is és érzelmileg is nagyon fáradtak voltunk, nem tudtunk értelmes ötletekkel előjönni. Bevonultunk a stúdióba persze, mert a kiadó azt várta, hogy a csúcson vagyunk, és nyomjuk tovább, de nem volt hangmérnökünk, és már nem igazán tudtunk használható anyagot szállítani, amit a közönség, az emberek és a média elvárt tőlünk.

Csak azt szeretném, hogy értsd, a zenekar sosem oszlott fel igazán. Soha nem hagytuk abba, nem oszlottunk fel, továbbra is együtt voltunk. Csak egyszerűen nem tudtunk olyan anyagot előállítani, amire büszkék lettünk volna, amit vállalni tudtunk volna.
Még mindig játszottunk nagy fesztiválokon és kisebb koncerteken, de szükségünk volt időre, hogy a normális életünkkel is foglalkozzunk.

Fülesbagoly: Tudnál egy kicsit beszélni arról, hogyan osztottátok meg a szerepeket egy album elkészítésekor? Milyen volt a kreatív folyamat nálad? Tényleg nagyon erős szövegeid vannak, mind a metaforikusak, mind a történetmesélősök. Mi inspirál téged az írásban?

Mick: Hát, a dalok megalkotásának kreatív része inkább egy közös folyamat, ahol mindenki a saját részét végzi. Mindannyian különböző zenei műfajokból jövünk, és más nézőpontokkal rendelkezünk, ami izgalmassá teszi a munkát a zenekar tagjai számára.
A dalszövegek az én személyes tapasztalataimból és életemből fakadnak, és ezeket szavakba, mondatokba öntöm a dalokban. Valójában tervben van, hogy összeállítunk egy kis füzetet ezekkel a dalszövegekkel, képekkel és relikviákkal, amiken az elmúlt 30-35 évben keresztülmentünk, és kiadjuk.

Fülesbagoly: Miután a zenekar „feloszlott”, volt alkalmad máshol is zenélni? Nem hiányzott, hogy egy „nagy” zenekarban játssz? Bánod, hogy ilyen hosszú szünet volt új album vagy együttműködés nélkül?

Mick: Ismét hangsúlyozom: sosem oszlottunk fel! És igen, nagy zenekar vagy sem — én folytattam tovább. A Mecano Un-Ltd zenekarral játszom, és nemrég nagy fesztiválokon léptünk fel Athénban, valamint fantasztikus klubokban, mint a Club Madame São Paulóban, és még az izraeli Tel Avivban is, a káosz előtti időszakban. Ott egy alternatív rajongótáborunk van — egy gyönyörű közönség. Jövő hónapban ismét fellépünk Bretagne-ban, Franciaországban. A Stakbabberrel főleg Hollandiában játszunk.
Néhány évvel ezelőtt Tokióban is felléptem szólóban — együtt a régi barátommal, Pieter Bannenberggel, aki neves építész, de egyben remek dobos is, mi voltunk a nyitó fellépők Gary Numan amszterdami Paradiso koncertjén.

Fülesbagoly: Honnan ered az elegáns stílusod? Tudod, a legtöbb alternatív zenekar frontembere legtöbbször csak felvett egy szakadt pólót vagy bármit, amit aznap éppen a szekrényében talált. A te stílusod nagyon különbözött ezektől.

Mick: Anyámtól — és Bryan Ferry-től. Imádom az elegáns ruházatot, és szívesen nézek divatbemutatókat. Ez adja meg a megfelelő hozzáállást— főleg a színpadon vagy a kifutón.

Fülesbagoly: Mi inspirál mostanában? Mondhatsz zenét, könyveket, filmeket, filozófiákat… bármit.

Mick: Az 1915 előtti sarkvidéki expedíciók inspirálnak — a naplóik és a kevésbé ismert történetek. Folyamatosan újabbak jutnak eszembe, és bár sokat ismerek már közülük, még mindig lenyűgöznek.
Ez olyan egyszerű: felszállsz egy hajóra az ismeretlenbe, majd megpróbálsz visszatérni.

Zeneileg, akiket nagyon szeretek: Blackpink, Dua Lipa, Sabrina Carpenter, Olivia Rodrigo — és keményvonalas Taylor Swift-rajongó vagyok.
Alternatív zene terén pedig a francia Psychotic Monks a legjobb!

Fülesbagoly: Az előadók, akiket említettél – Blackpink, Dua Lipa, Sabrina Carpenter, Taylor Swift – ez komoly? Tényleg az ő zenéiket hallgatod?

Mick: Igen, számomra fenomenális, ahogy a színpadi jelenlétük összefonódik a zenéjükkel. Úgy tűnik, mintha minden egyes sorhoz tartozna egy mozdulat vagy arckifejezés. De figyelj, rengetegféle zenei stílust hallgatok. Mostanában például Schubert Winterreise-ét fedeztem fel magamnak – zseniális! Bach pedig egyértelműen a kedvencem!

A könyvek terén is elég sokszínű az ízlésem. A kedvenceim közé tartozik Joris-Karl Huysmans: À rebours (Against Nature), amely nagyban inspirálta a Sexepil Against Nature című albumát. Ugyanígy nagyon szeretem Claire Goll: La poursuite du vent (Pursuit of the Wind) című művét, valamint Tsushima Yūko: Hikari no Ryōbun (Territory of Light) című regényét, amely több dalt is inspirált a Sugar for the Soul albumon.

Fülesbagoly: Hát, ezekkel eléggé megleptél és számomra tényleg lenyűgöző, ahogy a kommersz popzenétől el tudsz jutni a zeneileg és irodalmilag legkifinomultabb darabokig. De ahogy látom, a női előadók támogatása nálad töretlen, mint ahogy fiatalkorodban, a házatokban, amikor női bandákat akartál szervezni. Hallottam, hogy végre kijön a soha el nem készült ’96-os album? Tehát több koncert is várható?

Mick: Rendben, tisztázzuk ezt. Lehet, hogy különböző projektekben, különböző zenekarokban dolgozunk, de természetesen tartottuk a kapcsolatot, és az egyikünk előkotort egy régi merevlemezt, ahol megtaláltunk néhány demót abból az 1996-os albumról, amin említettem, hogy dolgoztunk. Soha nem adtuk ki, de amikor meghallgattuk azokat a számokat, úgy döntöttünk, hogy ki kell adni őket, csak nem úgy, ahogy eredetileg rögzítettük, mert, ahogy korábban említettem, nem volt hangmérnökünk, így nem volt megfelelő a felvétel. Most Gábor Varga, a billentyűsünk, aki egyben producer is, ő dolgozik az albumon.

És a jövőbeli élő koncertekkel kapcsolatban: az album november 2-án jelenik meg, és az elmúlt hosszú idő alatt megöregedtünk és bölcsebbek lettünk, mint a jó bor. Nem akarunk csak úgy fellépéseket nyomni, hanem valami értékeset és tartalmasat szeretnénk nektek bemutatni. De ezt most még legyen titok.

Nagy Alexandra