A Fekete Zaj nem az a fesztivál, ahol térkép és menetrend nélkül eltévedsz a tömegben, és fél óráig sorban állsz egy üveg vízért. Inkább olyan, mint egy családias nyári összejövetel – csak itt a rokonok között akadnak feketébe öltözött, bakancsos darkwave-rajongók, pogózó metalosok és kecskemaszkos performanszművészek. Mindenki ismer valakit, és ha mégsem, akkor tíz perc múlva már úgy érzi.
A metalosokról sokan még mindig azt gondolják, hogy veszélyes, félelmetes alakok, akik pogó közben fejbe rúgnak, ha útban vagy. Ehhez képest én, akárhányszor ilyen bulin járok, inkább melegszívű mackók gyülekezetét látom, akik inkább óvón pátyolgatnak egy magamfajta kisméretű nőt, mintsem bántanának.
A második napot a Lazarvs (korábban Apey and the Pea) nyitotta a Fanyűvő Színpadon. Na most, én tényleg nem vagyok egy sludge metal-rajongó (sőt metal rajongó sem), de ez a koncert valami eszméletlen volt. Nem kérdezte meg, hogy szereted-e a műfajt, csak elindult, és letarolt mindent. Áron András (Apey) elementáris erővel énekelt és üvöltött, mintha egyszerre idézne meg egy fekete abbét, egy dühös szellemet és egy southern rockban edzett vándort – miközben végig mesterien kontrollálta a látszólag szétfeszülő energiát. A zenekar mögötte hibátlanul és egyben nyersen hozta a zenei falat, amit nemcsak hallani, hanem fizikailag érezni is lehetett. Sötét és tömény volt, mégsem nyomasztó – inkább felszabadító. Nekem egyébként a stoner rockos számaik jobban illeszkednek a stílusomhoz és üdítő mikor Apey meg tudja mutatni az egyébként Layne Stayle-ére (Alice in Chains) emlékeztető kiváló hangját. A mosh pit is a hagyományokhoz hűen intenzívre sikerült – utoljára talán a Budapest Parkban, a QOTSA-nál láttam ilyen elkötelezetten pörgő tömeget. Egyértelmű volt, hogy Áron András és a zenekar többi tagja: Balogh Attila (basszusgitár, ének), Makai László (dob) hipnotikus állapotba tudták hozni a közönségüket, a rajongók szinte önkívületben követték a frontember instrukcióit. Furcsa vagy sem, de nem-metalosként is azt kell mondanom: ez volt a két nap egyik legerősebb fellépése.
A Lazarvs után belenéztünk a svéd–svájci Norna koncertjébe. Tudtam, hogy a név a skandináv sorsistennőkre utal, de itt inkább a hangtechnika döntött a sorsunkról: az elején valamiért nem akart beindulni a buli, majd egy szám kimaradt, és végül jött a hardcore monoton visítás. A színpad mellett állt két kisgyerek az anyukájukkal: az egyik már fülhallgatóval küzdött a túlélésért, a másik viszont boldogan rázta a fejét – úgy tűnik, ő megtalálta a saját zenei istennőjét.
Népi metal és kecskemaszkos okkult táncterápia
Kátai Tamás zenekaralapító szándéka tiszteletreméltó és még papíron is minden adott lehetett volna: egyedi hangzásvilág, atmoszférikus elemek, magyar népzenei motívumok, progresszív extrém metal. A koncertélmény mégis inkább egy keményre hangolt, monumentális NOX-produkcióra emlékeztetett. A stílusok keveredése nekem nem állt össze, és bár érezhetően komoly koncepció húzódik mögötte, kívül maradtam az élményen. A közönség viszont teljes szívvel jelen volt – sokan kívülről fújták a szövegeket, és láthatóan elemi szinten kapcsolódtak a zenéhez. Ez a rajongói energia önmagában tiszteletet érdemel.
A zárásra igazi audiovizuális szeánsz jutott: a The Devil & The Universe. Képzelj el három, kecskemaszkos, köpenyes figurát, akik egyszerre tűnnek sátáni rituálé résztvevőinek és nagyon menő, darkwave–industrial DJ-knek. Az osztrák trió okkult hangmintákból, sötét szintielemekből és feszes ütemekből építette fel a táncolható, hipnotikus setet. Ez az a fajta koncert, ahol az ember egyszerre érzi úgy, hogy egy titkos társaság tagjává avatták, és hogy mindjárt berántják egy 80-as évekbeli horrorfilm alternatív befejezésébe. A közönség a végére teljesen átadta magát a sodrásnak – a kecskefejek pedig végül lekerültek a stroboszkóp alatt.
…és ami összetartja
A Fekete Zaj még mindig inkább egy családias összejövetel, mint fesztivál, ahol simán kölcsönkérheted valakinek a szempillaspirálját anélkül, hogy rosszul éreznéd magad, biztos lehetsz benne, hogy valaki eldob autóval a szállásodig, ha a buszmegállóban ácsorogsz (és nem fog rituálisan feláldozni a közeli erdőben), és az ismerősökkel is olyan fesztelenül lazulhatsz, mintha éppen együtt nyaralnátok valahol. És mikor vége, azon kapod magad, hogy húzod a strigulákat a következő Zajig.
Nagy Alexandra
Fotók forrása: Fekete Faj Facebook-oldala
