Molekuláris bionika mérnöknek tanul, mellette rengeteg koncertet fotóz kis kluboktól a nagy fesztiválokig. Nem mellékesen az idei Fülesbagoly Tehetségkuttó-sorozat fotósa. Ezennel egy vele készült interjúval és kedvenc fotóival mutatjuk be Uhlár Brigit.

Egyszer egy színházi koncerten, ahol végig sejtelmes fényekkel egészítették ki a látványt, egy fotós végig fehér ruhában rohangált fel-alá az együttes körül, és elég sokszor a hátát kellett nézni. Talán ez volt az egyetlen olyan előadás, ahol feltűnt nekem a fotós, és te is szinte láthatatlan vagy a tehetségkutatóinkon munka közben. Van arra szabály, illetve tanítják, hogy hogyan kell jelen lenni fotózás közben koncerten?
- Még egyszer egy düreres technikus mondta, hogy annál idegesítőbb dolog nincs, mint amikor egy fotós feltűnően rohangál a színpadon és mindenki őt nézi, miközben nem őt jöttek nézni az emberek. A fotósoknál ugyanaz az íratlan szabály van, mint a több koncerten dolgozó színpadra is felmenő technikusnál vagy roadnál: aki a színpadon van, annak “színpad fekete” a dresscode. Pontosan nem emlékszem, hogy konkrétan tanították volna, vagy csak említették, de szinte minden eseményen a fotósok meg a háttérmunkások feketében vannak, nem róluk szól ilyenkor az esemény. Illetve itt még egy egészen fontos dolog, hogy a színpadon nem illik megállni sokáig, főleg nem zavarni a zenészeket. Végülis senki nem szereti ha munka közben zavarják. Én mindig csak annyira futok fel a színpadra, hogy megcsináljam azt a pár képet, amit onnan szeretnék, és jövök is le, vagy a színpad szélén állok meg. Igyekszem nem zavarni az eseményt, az én dolgom az, hogy megötökítsem. :)

A 2007-es Szigeten az első két szám erejéig fotózhatták a sajtó munkatársai a Nine Inch Nailst. Ami világsztároknál gyakori, viszont a zenekar az első 10 percre egy kerítést húzott fel a színpad elé, így fotózhatatlanok voltak. Neked milyen nehézségekkel kellett megküzdened egy-egy fotózás során?
- Szerintem a koncerteken a legnagyobb nehézség az tud lenni, ha nincsenek rendes fények és vakuzni se lehet, vagy ha óriási a füst és emiatt semmi sem látszik élesen. Meg az is nehezíteni tudja, ha nem lehet egyáltalán felmenni a színpadra, mert például egy dobosról a legjobb képek közelről vannak.  Az ilyen általános technikai dolgokon kívül, amik kívülről láthatólag is nehezítik a munkát, sokszor szintén a koncerten dolgozó technikai személyzet tudja nehezíteni. Az egyik ilyen élményem volt, amikor a gitártechnikus a koncert első pár szám után odaállt be a színpad mellé/elé, ahol és is közlekedtem, mert csak úgy tudtam kikerülni azt, hogy át kelljen jutni az egész tömegen. Majd amikor másodjára mentem el ott, akkor szólt, hogy hát őt nagyon zavarja, hogy ott járkálok és hogy ne menjek arra, de ezt elég beképzelt stílusban. Pedig úgy mentem át mögötte, hogy nem zavartam a munkáját. Ilyenkor nem szólok vissza, mert az nem vezet sehova, meg nekem az a nézetem, hogy egy rendezvény akkor működik jól, ha minden technikai személy jól tud együtt dolgozni.

Mi volt a TOP3 élményed fotósként?
- A legjobb élményeim, amiket nem tudnék külön szedni, a Peron Tehetségközpontból vannak.  Elképesztőn jó a hangulat mindig, nagyon szeretek mindenkivel együtt dolgozni ott. Illetve kimondottan jó látni, amikor az ottani diákok lépnek fel, és hogy mennyire sok nagyon tehetséges fiatal van, és mikre képesek. A Peron az a hely, ahova mindig szeretek menni, és mindig jó vagy éppen vicces élményekkel jövök haza Ezen kívül nagyon sok nagyon jó élményem volt koncerteken, nem igazán van olyan, amire úgy emlékeznék vissza, hogy teljesen negatív lenne az élmény. Amit ki tudnék még emelni, az az A38-as VHK koncert, ahol elképesztő hangulatot teremtettek a stílusukból adódóan. És az volt az egyik legerősebb pogó, amibe belekerültem fotósként, mert sokszor nem veszem észre, hogy a pogó közepén állok meg a tömegben, mert ott van jó szög. Egyszer csak azt vettem észre, hogy erősen meglöknek hátulról, combbal nekiestem a színpad elején a csöveknek, és a szemüvegem a színpad közepéig repült. De a koncertnek olyan atmoszférája volt, amit sehol máshol nem tapasztaltam. Ezeken kívül a vidéki vagy éppen budapesti kis klubkoncerteket is nagyon szeretem, amikor egy pici lyukban lépnek fel az underground zenekarok. Az egyik ilyen kiemelkedő élményem a Bazilika mellett egy kávézó szinte pincéjében, egy nem túl nagy szoba méretű helyszínen volt a zenekar meg a közönség is, színpad se volt, a backstage meg a hely műhelye lehetett. A Vodka for Kids és az Icenap lépett fel. Először csak néztem, hogy úristen, hova kerültem, de nagyon nagyon jó hangulat volt és nagyon élveztem az egészet. Ilyen helyeken a közönség meg a hangulat is teljesen más mint egy nagy koncerten, sokkal inkább azt lehet érezni, hogy ez egy kis közösség, ahol bárki szóba elegyedik a másikkal, egy nagyobb koncerten szerintem nincs meg ez az érzés.

Milyen zenéket hallgatsz? Kik a kedvencek?
- Nagyon vegyes a zenei ízlésem, a hard style-tól a magyar alteren és mulatóson át a metalig bármit nagyon szívesen meghallgatok. Ha az én spotify-omról kapcsolunk valami baráti összejövetelen zenét, mindig előre szólok, hogy nem vállalok felelősséget érte. Az egyik abszolút kedvencemnek Dzsúdlót mondanám, nagyon szeretem a zenéjét és a koncertjeit is. A gyerekkori nagy kedvencem a Rammstein. Ezen kívül nagyon sok Analóg Balatont, 30Y-t, Hundred Sins-t, Hiperkarmát, Bury Tomorrow-t vagy Five Finger Death Punch-ot hallgatok. Tényleg szinte bármire vevő vagyok, tanuláshoz sokszor komolyzenét hallgatok. De az se ritka, hogy csak egy egy számot meghallok tiktok-on vagy valahol, és csak azt az egyet hallgatom napokig loopolva. Vagy ha megtetszik egy szám, akkor utána nézek az előadónak és azt is megkedvelem.

A covid alatt viszonylag sokszor volt téma, hogy a zeneipar háttéremberei elvesztették a munkájukat. Közülük viszont alig esett szó a kommunikációs területen dolgozókról, így a fotósokról. Te hogyan élted meg azt az időszakot?
- Én pont akkor csináltam a fotós okj-t, így tanulóként máshogy éltem meg, mint aki már dolgozik. Előtte nem sokkal kezdtem el koncerteket fotózni, és az a része nehéz volt, hogy nem tudtam azt csinálni, vagy gyakorolni, ami igazán érdekelt és amit szerettem volna csinálni. Abban az időben nagyon sok más dolgot fotóztam és mással foglalkoztam. Nem tudom azt mondani, hogy egyértelműan negatív volt számomra, mert volt benne nagyon sok pozitívum is, például, hogy olyan dolgokat próbáltam ki és csináltam meg a fotózás témájában, amit esélyes, hogy enélkül sose tettem volna, mert nem jutott volna eszembe. Hajlamosak az emberek egy megszokásban élni, és sose lépnek ki belőle, mert mindenki jól érzi magát a komfortzónájában, és a világért sem akar változtatni vagy új dolgokat csinálni. Ez az időszak szerintem pont erre volt jó sokaknak, köztük nekem is, hogy egy teljesen új helyzethez kellett alkalmazkodni nagyon gyorsan, és mindenkit kilökött a langymeleg megszokásból az, hogy adaptálódnia kell a megváltozott dolgokhoz. Ezen kívül természetesen nehéz volt, hogy senki nem tudott semmi biztosat mondani, és nagyon sok ember elveszítette a munkáját. De ez egy jó lecke lehetett olyan szempontból is, hogy nem árt, ha van egy másik szakma vagy egy érdeklődés, amihez lehet nyúlni ilyen esetekben. Remélem most már ebben a szakmában mindenkinek kezd helyreállni az élete, akinek akkor teljesen felborult.

Molekuláris bionika mérnöknek tanulsz, ami elég messze áll a fotós szakmától. Melyik a te utad? Mivel foglalkozol majd, ha elvégezted az egyetemet?
- Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert mindig is több dolog érdekelt. Az biztos, hogy nem tudnék hosszútávon egy nyolctól négyig az irodában ülök munkahelyen dolgozni, mert számomra ez unalmas és nem szeretném. Nekem szükségem van arra, hogy egyszerre több mindent is csináljak, én így érzem jól magamat. Anyukám fogalmazta meg ezt nagyon jól még sok évvel ezelőtt, hogy „egyszerre lennél autószerelő és nőgyógyász” persze ezt csak képletesen értve.  Mindenképpen szeretnék a fotózással is foglalkozni, de szeretnék mellé egy fix állást is, ami stabilan ott van mindig. De mivel a bionika egy elég új dolog, és még most kezdenek kialakulni cégek meg iparágak, ahova konkrétan ilyen végzettséggel keresnek embereket, így ezt nehéz előre megmondani.  Én csak azt remélem, hogy sose lesz unalmas az életem,és mindig lesz mit csinálni és mivel foglalkozni. :)