A szokottnál is izgatottabban készültem a szigligeti Vad Fruttik koncertre a Várudvarba, a fellépés előttre beszéltünk meg interjút Likó Marcellel, a frontemberrel. Érthető tehát, hogy amikor tíz perces késéssel estem be a színpadhoz – nem a saját hibámból –, már pánikban voltam. Marci perceken belül szerzett egy üveg jégbe hűtött fehérbort, két poharat, aztán töltött nekem és rám mosolygott: „Nyugodj már meg!”

Oké, látod, hogy engem teljesen kétségbe ejt a pontatlanság. Nálad hogy van ez?
– Hú, ismered a Monk, a flúgos nyomozó című sorozatot? Na, hasonlóan kell engem is elképzelni. Van bennem némi kényszeresség, pl. a mikrofonállványnak középen kell állnia, de a fiúk már ismerik a hülyeségeimet, igyekeznek megteremteni nekem a komfortot. Nem szeretem a bizonytalanságot.

Nem lehet, hogy ez a gyerekkorodból jön?
– Biztosan az is benne van, nem érzem jól magam a színpadon, ha nem tudom, mi fog történni, szeretem, ha nem érnek meglepetések. De abban nem hiszek, hogy a tudatalatti intézne mindent, és 13 éves korig minden eldől.

Soha nem titkoltad, hogy nehéz volt gyerekként, terápia neked a zene és az írás?
– Nem emiatt kezdtem írni, a zenéléssel leginkább csak csajozni akartam.

És bejött?
– Naná! (nevet) Persze, fent állni a színpadon, ez tök jó dolog. Gyerekkoromban megtetszett a gitározás, tudod, a 90-es években jött be a grunge, és itthon is reneszánsza lett az alternatív zenének, ezek hatottak rám. Lett egy gitárom, a keresztapámnál lógott a falon. Eredetileg apámé volt, de eltört, így került keresztapámhoz. Azt elkértem tőle. Anyám meg mondta a munkatársának, aki egy helyi heavy metal -zenekarban játszott, hogy Tibi, Marci gyakorol a gitárral, de nincsenek rajta húrok. Úgyhogy Tibi küldött nekem használt elektromosgitár- húrokat az akusztikushoz, innen is hálásan köszönöm neki, hogy aztán játszhattam a Nirvana-számokat.

Abban nagyon sok munka lehet, hogy egy ilyen életkezdés után nem kallódtál el…
– Ebben nagy szerepe van ennek a tésztaszűrőnek a fejemben, azt kéne megkérdezni, hogy mit kezd az információkkal. Nem vagyok jó önmagam boncolgatásában, nem szoktam filózni, hogy mi miért, hogyan sikerült. Amikor lent vagyok, vagy voltam, azt szoktam mantrázni, hogy később jobb lesz majd kicsit, erről szól a Jobb lesz holnap című dalunk is. Azzal biztatom magam, hogy majd nyáron milyen lesz, ülünk kint a fiúkkal a teraszon, isszuk a bort, beszélgetünk, hogy ezért érdemes kitartani.

És hogyan tudsz kitartani?
– Amikor elveszítem a hitemet, az szokott eszembe jutni, amit egyszer egy pszichológussal beszélgettem az élet értelméről – abban a kérdésben szeretek elveszni, hogy mivégre vagyunk a világon. Az egyik lehetőség a milliók közül az volt, hogy fent vagyunk valami égi szerveren, te egy karakter vagy, egy avatar, és végigjátszod ezt a pályát, ami az élet. Ő meg azt mondta, hogy ez jól hangzik, akkor hívjuk lehetőségnek. Attól valóban könnyebb, ha lehetőségnek látod, nem valami elviselhetetlen dolognak.

Te hogyan lazítasz?
– Így és itt, ahogy most vagyunk. Nekem óriási szükségem van a koncertekre, elvagyunk előtte, iszogatunk a srácokkal, elvégezzük a beállást, röhögünk, repkednek a poénok az autóban. Alapvetően közösségi ember vagyok, egyedül képes vagyok elveszni, lehúzni magam, de amikor találkozom a többiekkel, az egészségesen felpörget. Bár feltételezem, hogy a férfiak java része így van ezzel, szívesen töltenek időt a barátaikkal. Lehet, hogy pont azért, mert olyan a családom, hogy mindössze az unokaöcsémmel tartjuk a kapcsolatot, nagyjából háromhavonta látjuk egymást, amikor hazajön Münchenből.

Igény lett volna rá?
– Hát kinek nem?

Van, akit idegesít a családja.
– Attól függ, hogy nősz fel. A filmeken, amiken felnőttem, azt láttam, hogy Schwarzenegger egy önzetlen hős, aki bármit megtesz az elesettekért. A környezetemben ez nem így volt. Hiába ábrándoztam nagy, összetartó családról. Mivel ilyen nem volt, hát megtettem azokkal, akik fontosak nekem: a barátaimmal.

Neked van családod?
– Van, csak nem szoktam róluk beszélni. Ha szeretnének, ők beszélnek magukról, én azt hiszem, nem az a fontos, hogy van-e családom vagy nincs, hanem hogy mit teszek a színpadon, miben veszek részt.

Tudtad, hogy nem viszed tovább az otthon kapott mintát?
– Unokatesóm is hasonlóan nőtt fel, mint én, mondjuk, emeljük az én helyzetemet négyzetre. Neki és nekem is evidencia volt, hogy azzal a férfimintával, amit otthon látunk, nem lehet közösséget vállalni. Az nem működik.

Vajon miért lett sok embernek az alkoholizmus a természetes otthoni közeg?
– Van egy elméletem, miszerint a szocializmusban létezett egy álomszerű képződmény, hogy ha lesz egy házaspár, gyerek, meg lakás, esetleg kocsi, akkor beteljesedett a cél. Gondolom, az elitnél ez máshogy működhetett, de az enyémhez hasonló munkáscsaládokban nem hallottam, hogy lettek volna kételyeik az embereknek. Nem létezett olyan, hogy nem kéne az az esküvő, nem kéne az a gyerek. Mintha úgy zajlott volna, hogy megmondják felülről, hogy hogyan légy boldog, és ezt a normát mindenki betartja. A barátaim kilencven százaléka ilyen családban nőtt fel – nem működtek a házasságok. Összeházasodtak, gyereket csináltak, beköltöztek a lakásba, és aztán várták, hogy jó lesz, pedig magába a kapcsolatba nulla munkát fektettek bele. A hűtőszekrény már megvan, a boldogság mikor jön? Aztán a férfiak elkezdtek inni, a nők meg tűrtek, vagy ők is ittak.

Mikor érezted, hogy befutottatok a Vad Fruttikkal?
– Nagyon rossz a memóriám, nincs meg a pillanat, amikor kikiáltom a rocksztárságomat (nevet). Na jó, volt egy alkalom, hogy fellépésen kérdeztem a közönséget, hogy érzik, mégis kik vagyunk mi, a fiúk a szomszéd lépcsőházból? Kis taps, nevetgélés. Akkor kik vagyunk, rocksztárok? Óriás ováció volt, gondolom, akkortól számíthatjuk a befutást.

Mennyire változtatta meg az életedet ez?
– 16 éves korom óta zenélek, nem új dolog, hogy központi helyen áll az életemben. Vendéglátóztam, kocsmában játszottam sokat, meg lagzikban. Amikor ismertebb lett a zenekar, erre már nem volt energia. De ugyanúgy megmaradt, hogy megyek koncertezni.

Van „kijelölt” munkaidőd, amikor szöveget írsz, vagy csinálod, ahogy jön?
– Mind a kettő előfordul. Asszociáciálok is, jegyzetelek is, de bármi meg tud hatni. Amikor a Lehetek én is-t írtuk, dalolgattam magamban, odáig volt meg, hogy Lehetek én is az egyetlen, … na, mi legyen a folytatás? Mi a tököm rímel az egyetlenre? Kegyetlen. Nem jó. Leültem a tévé elé futás után, néztem a híradót, és abban mondta Erős Antónia, hogy „Eddig soha nem tapasztalt mértékben gyengült a forint”. Megtaláltam a rímet.

Mi hatott rád legutóbb?
- Most olvastam Zoltán Gábortól az Orgia című könyvet, ez a budai nyilas gyilkosságokat örökíti meg, és valami gyomorforgató. Nem gondoltam volna, hogy valami megdöbbentőt fogok még olvasni, így negyvenen túl, de a könyv háromnegyede kínzásokról szól. Utána olvastam Borbély Szilárdtól a Nincsteleneket, és szinte vidámnak tűnt. Van az én pótapám, Géczi János, ő ajánl mindig olvasnivalót, és azt mondja, Marcell, csak a kortársakat olvasd, a régieket hagyd! A kortársak úgyis elolvasták azokat, fel vannak vértezve azzal a tudással, amit a múlt adhatott.

A koncertek elég fárasztóak, de ezen kívül szoktál edzeni?
– Vannak súlyzóim, meg szalagok, azokat emelgetem, húzogatom, ez nekem elég. Tizenvalahány évig futottam, elegem lett belőle, mindig ugyanaz az útvonal, utáltam, untam, ráadásul vaddisznók voltak az erdőben. Utáltam, hogy futok, és valójában nem történik semmi. Elvesztem ott a monotonitásban, amit jól tűrök egy darabig, de aztán beleunok. Úgyhogy mégsem vagyok egészen Monk.

Szöveg: Bejczi Szilvia / Fotók: Rohonczi Anita

A cikk eredetileg a Fedél Nélkül utcalap zenei különszámában jelent meg szeptemberben a Fülesbagoly Alapítvány gondozásában.