Lelkileg nagyon megviselte az utóbbi közel másfél év a Pál Utcai Fiúk frontemberét, Leskovics Gábort (Lecsó). A zenésznek a kényszerű leállás utolsó szakaszában már semmihez nem volt kedve. Mivel a kultikus zenekar több mint harmincéves fennállása alatt soha nem történt meg, hogy ilyen sokáig ne koncertezzenek, Gábor most szembesült vele: képtelen lenne fellépések nélkül élni.

Szerencsére a nehéz időszaknak vége, a PUF naptára újra tele van meghívásokkal, melyek bár néha fárasztónak tűnnek, Lecsó édes teherként éli meg a napi akár kétszeri fellépést is. A nyári menetelés közben fogadta kutyákkal és macskákkal teli otthonában lapunk munkatársait.

Nem akármilyen köszöntésben volt részünk, egy egész állatsereg érkezett a köszöntésünkre. Ennyire fontos neked a négylábúak közelsége?
– Bevallom, nagyon. Nálunk ők családtagok, úgy is kezeljük őket. Én nem voltam mindig ekkora rajongó, a párom azonban igen, és megfertőzött engem is. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi szeretetet tudnak adni, ami feltölti az embert. Imádom, amikor este, etetéskor, mint a jó diákok sorban állnak a kajáért. Most volt időm megfigyelni őket, minden kutyának és macskának teljesen már az egyénisége, habitusa.

Gondolom, bármilyen megnyugtató és békés is volt az otthon töltött több mint egy év, nem bánod, hogy végre visszaállt az életed a megszokott kerékvágásba?
Dehogy bánom. Sőt! Mivel soha nem volt az együttes életében ekkora szünet, nem is gondoltam, hogy ennyire kikészülök a semmittevéstől. Az elején még jónak tűnt ez a váratlan helyzet. Gondoltam, végre van időm rendezgetni az évek alatt felgyülemlett szövegötleteimet, melyeket gyorsan, a rohanásban lefirkáltam egy cetlire. Aztán ezzel is végeztem, meg gyakoroltam is eleget, és elkezdett rám törni valami rettentő rossz érzés. Fölöslegesnek éreztem magam, nem tudtam azt csinálni, amit megszoktam és szeretek. A végén már ott tartottam, hogy beledöglök, ezt nem bírom tovább. Egyszerűen lételemem a koncert, a közönséggel való találkozás, én ott töltődőm fel igazán. Anélkül semminek nincs értelme.

Most viszont talán túl sok is, ami egyszerre az együttesre zuhant. Lehet bírni ennyi fellépést?
- Persze, hogy lehet, ha ez nem a munka, hanem szenvedély. Szerencsés helyzetben vagyok, mert jó emberekkel vagyok körülvéve és soha nem kellett olyan kompromisszumot kötnöm, ami már nem fért bele a világképembe. Pontosan tudjuk, kik vagyunk és mit képviselünk, soha nem akartunk másfelé evezni. Imádjuk a klubkoncert-feelinget, és ez szerencsére a közönségünknek is bejön. Érdekes megfigyelni, hogy visszatértek hozzánk azok a régi rajongók, akik még fiatalon jártak koncertekre, aztán gyerekük született, nem volt idejük szórakozni, most pedig, hogy kirepültek a csemeték, újra jönnek. Fantasztikus találkozások ezek, amiket semmi nem pótolhat. Szerencsére tele a naptárunk, nagyon sok helyre hívnak. Boldogan megyünk és zenélünk, hiszen ennél jobb érzés nincs a világon.

Szerző: Lakat Eszter / Fotók: Pozsonyi Zita

A cikk eredetileg a Fedél Nélkül utcalap zenei különszámában jelent meg a Fülesbagoly Alapítvány gondozásában.