Kathy Zsolt a hazai könnyűzenei élet csodabogara. Amellett, hogy nagyszínpados produkciókat épített fel az ismeretlenségből, 16 éven át mentőápolóként dolgozott. Per pillanat a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézetben sürgősségi osztályán kornonavírus-fertőzött betegeket is ellát, így aztán jelenleg nincs ember, aki pontosabb diagnózist tudna adni a zeneipar esetleges újraindulásáról. Fel is tettük a kérdéseinket.

Mikor kerültél az egészségügybe?
- 1997-ben kezdtem el dolgozni az egészségügyben, 2001-től 2016-ig mentőápoló voltam. Miután abbahagytam a mentőzést, állandóan home office-ban dolgoztam, forgatókönyveket írtam. Egy idő után elkezdett hiányozni. Megfertőződtem az egészségüggyel, és amikor otthon ültem, úgy éreztem, hogy lemaradok valamiről. Előbb a M.I.C.U.-hoz tértem vissza, ami egy mozgó intenzív osztály, majd ismerős javaslatára megkerestem a Jahn Ferenc Kórházat. Ismertem a főnővért, tetszett is az, amit láttam, ezért elkezdtem ott dolgozni.

Közben a zeneiparnak sem fordítottál hátat.
- Igen, bár időközben váltottam, és a nagy nevek helyett kisebb produkciók útját kezdtem el egyengetni. Nem is klasszikus menedzselést végzek, inkább kreatív stratégiát építek, a koncertszervezés csak egy része a munkámnak, míg korábban az volt a fő irány.

Mi a munkád a kórházban?
- A Jahn Ferenc is járványkórház lett. Megmaradt a sürgősségi ellátás, ahol azokat látják el, akik nem lázasak, nem köhögnek, nincs nehézlégzésük. Nem ritkán érkeznek ide tényleg kritikus állapotú betegek, koncentrált munka zajlik, egy ilyen beteggel van, hogy 6-8 egészségügyi dolgozó foglalkozik. Magával ragadó a közeg, túlzás nélkül olyan, mint a Vészhelyzet című tévésorozatban. Az osztály mögött, külön bejárattal van egy elkülönítő, itt kezeljük a koronavírusos betegeket, a havi kb. 120-150 órányi munkaidőm nagy részét itt töltöm.

Mennyire látod súlyosnak a koronavírus-helyzetet?
- Mi, akik a frontvonalban dolgozunk, nem mérlegelünk, nem elemzünk. Nem egy ebola, mert bár jelentős a mortalitás, azért féken lehet tartani. Kerülve a pártpolitikát azt mondom, hogy az intézkedések megfogtak valamit. A tűréshatárhoz képest az osztály 70-80 százalékon van, de például a keddi műszak nagyon intenzív volt. Akadt olyan beteg, akire a triázsolás után 2 órán át rá se tudunk nézni. A műszakom alatt ketten meghaltak. Néha az jut eszembe, hogy lesz ez még így se. Örüljünk, hogy ez a járvány csak ennyi áldozatot követel. Akár fel is foghatjuk egyfajta edzőtáborként, hogy ha pár évtizeden belül megtámad minket egy jóval nagyobb, akár 30-40%-os mortalitású pandémia, akkor ne a nulláról kelljen kezdenünk a felkészülést, legyen egyfajta gyakorlatunk a világjárványokkal.

Kormányzati döntés híján a zeneipari szereplők különböző módon kalkulálnak, illetve készülnek a jövőre. A Budapest Parkban ezen interjú készültekor májusi koncertekre is árultak jegyet, a Fishing On Orfű átköltözött júniusról augusztusra, a Tankcsapda pedig jövő évre tolta a három nagy pesti buliját. Szerinted melyik a helyes lépés?
- Én zenekarokkal foglalkozom, a Park és a Fishing a másik oldalt, a megrendelői oldalt képviseli. Nem látok bele a működésükbe és a költségvetésükbe. Megértem, hogy a túlélésre hajtanak, ha idén nagyot buknak, lehet, hogy jövőre ki se nyitnak. Ugyanakkor amikor azzal találkoztam, hogy a Park nem fizeti vissza a belépőjegyek árát, elsőre nagyon felháborodtam. Ennek a szakmának is megvan a magához való kockázata. A rendőrt lelövik, az ipari alpinista leesik, az orvost beperelik műhibáért, aztán lövik le. A rendezvényszervezők abban a tudatban dolgoznak, hogy ha mondjuk jön egy vihar, akkor nincs koncert. Márpedig ez a vihar, ami márciusban kitört, még sokáig fog tartani. És ha nincs koncert, nincs bevétel. Ezzel sajnos kalkulálni kell. Ha a taxis napi 300 kilométernyi fuvart bukik, senki sem kárpótolja. A fodrászt és a pincért sem. A zenésznek járó kompenzáció szerintem nem elsődlegesebb senkiénél. Mindenki szív. Amit hiányoltam a Park részéről, az a kommunikáció. Semmilyen látható előzménye nem volt az akciójuknak. Nem láttam, hogy először az államtól kértek volna segítséget, csak azt, hogy a közönségükön akarják behozni. Olvastam pár kommentet is a Facebookjukon, egyeseknek 60-70 ezer forintjuk áll jegyekben. Érthető, hogy inkább kajálni akarnak ebből a pénzből, mint a Parknak jótékonykodni.

Mit gondolsz arról a vélekedésről, hogy tömegrendezvények majd csak akkor lesznek, ha lesz vakcina?
- Ezt majd az operatív törzs megmondja. Crossover szakemberként azt mondom, hogy a fertőzéshullám lecsengése után újból lehetne indítani a rendezvényeket. Sokan fognak még megfertőződni, de ha a vakcinára várunk, az legalább 1 év. Magyarországon laposabb a görbe, köszönhetően a szigorú intézkedéseknek. És most ne vegyük ide Szlovákiát, mert az az ország nem a metropoliszairól híres, viszonylag kicsi a népsűrűsége is. Nálunk a média félelemkeltő tevékenysége is megtette a hatását. Ettől felemás érzéseim vannak. Egyfelől nem baj, ha azoknál, akiknél nehezen ér ideget, hogy ez a cucc bizony veszélyes, apellálunk az alapösztönökre, mint a félelem. Talán abból ért. De valahol ott érzem elvetve a sulykot, hogy nem tudunk kulturáltan félni – ha lehet ilyet egyáltalán. Nagyon szeretjük, mi magyarok, ha a mi félelmünk miatt mások is úgy cselekszenek, ahogy mi látjuk jónak. Házmester-nemzet vagyunk.

És a koncertek nélkül maradt zenészek hogyan éljék túl ezt az időszakot?
- Hadd kezdjem azzal, hogy amikor sok pénzt kereső zenészekkel dolgoztam, már akkor sem értettem, hogy ha valaki valóban művészetként éli meg a zenélést, akkor miért helyezi rá a teljes egzisztenciális feszültségét álmai netovábbjára? Nem fél? Hogy egyszer alábbhagy a népszerűség. Mert az olyan. Alább szok hagyni. Láttam, hogy csak nagyon ritkán gondoskodnak tartalékról, arról pedig, hogy vész esetén legyen másik kereseti forrásuk, sosem. Én például a színészetet a művészet megélése okán művelem, nem igazán tudom, hogy hogyan hatna erre a megélésre, ha ettől kéne várnom minden körülmények közt a villanyszámlára valót. Sok zenész most kérdőn néz az államra. Ezeket megkérdezném, hogy mielőtt lehetett KATÁ-zni, hogy adóztak? Befizették azt a közösbe, amit most mondjuk kompenzáció, vagy támogatás okán kivenne? Véleményem szerint a zenészek között olyan összefogásra lenne szükség, mint amilyet a színházi világban tapasztaltam. A színészek egymást és az intézményüket segítik anyagilag. Az RS9 Színháznál vagyok társulati tag, és a kerületi önkormányzat nekem is felajánlott támogatást. Én erre azt mondtam, hogy nem vagyok rá jogosult, mert nem ez a fő tevékenységem, és van máshonnan bevételem, de egy részét elfogadnám, és felajánlanám a színháznak, és ha majd újra színpadra lépek, vegye úgy, hogy ez a gázsim. Egyébként itt megjegyzem, az A38 Hajó most csináltat koncerteket nulla közönség előtt, mégis gázsiért. Menő. De például lesznek zenészek, akik most májusban igen nagy summához jutnak az Artisjustól az éves nagy elosztás okán. Kíváncsi vagyok, hogy a százmilliós tételeket elkönyvelők létrehoznak-e egy ilyen alapot, amiből zenészkollégákat lehet segíteni?