Fülesbagoly

Egy fesztivál, ahol nincs wifi, és tényleg a zenéről szól

2019. augusztus 25. - Bagolyhír

Meseszerű helyszínen került megrendezésre az idén 10 éves Fekete Zaj, az elsősorban szubkulturális előadókat felvonultató alternatív fesztivál. Aki eddig leginkább csak az Öreg néne őzikéjéből ismerte a Mátrát, esetleg a régi osztálykirándulásokból tudja felidézni a közeli Galyatetőt, annak az utóbbi időben még egy jó oka van rá, hogy eljöjjön ide, a magaslati levegőjéről és az egyetlen valódi őserdejéről híres régióba. 

68397938_2723239947720924_4053620473613778944_n.jpg

A Fekete Zaj Fesztivál pont azoknak kedvez, akiknek a Sziget már túl procc, a Volt Fesztivál messze van, a Balaton Soundra soha be nem tennék a lábukat; ez egy emberléptékű, szerethető fesztivál, távol a város zajától, de nem kell hosszú kilométereket utazni hozzá. Megkapó a helyszín: a Sás-tóban tavirózsák úszkálnak, amerre a szem ellát csupa zöld, nem lepődtünk volna meg, ha egy kismanó  előugrott volna a bokrok közül, vagy egy erdei tündér útvesztőjében eltévedve egy párhuzamos világba jutottunk volna. A fesztiválnak helyet adó kemping maga is egy kisebb időutazás: a szállásként igénybe vehető faházak néhányunkban durván előhozták a '80 évekbeli úttörőtáborok nosztalgikus hangulatát. Ha már a '80-as évek generációja került szóba, szemmel látható, hogy elsősorban ez, illetve még az ennél eggyel idősebb korosztály az, akik a  fesztivál célcsoportjába tartoznak. Ez az a generáció, akik még nem születtek bele a digitális forradalom világába, tök jól elvoltak hétvégenként olvasással, haverokkal való bicózással, képregényrajzolgatással vagy némi ligthos tv-nézéssel, emiatt aztán felnőttként sem különösebben riasztó, ha a Facebook oldalon kikerül a "fesztivál területén nincs wifi" poszt. Jólesett a digitális detox és az intenzív zeneterápia a természet hívogató ölén, ahol egyetlen ott lévő ismerőst sem tudsz elkerülni. Ez a családias hangulat is egy régi, táborozós, gondtalan világot  idéz, ami sajátos bájt kölcsönöz a rendezvénynek. Stílusok tekintetében, a dark, indie, elektronikus és némi metal lelhető fel a kínálatban. Itt nincsenek és nem is lesznek óriási rajongótáborral rendelkező headlinerek, és pont ezert a tinédzserhordák is elkerülik a környéket. A magyar előadók közül olyan nagy nevekkel találkozhattunk, mint a VHK, az Amber Smith, a Nulladik Változat vagy Sonya a teljesség igénye nélkül. Az egyik legismertebb húzónév a külföldi előadók közül a Twilight Sad volt, de bizonyosan sokaknak a Watch My Dying vagy a Light Asylum csalt könnyeket a szemébe.  
Csupán egyetlen napot sikerült kísérőmmel eltöltenem a Fekete Zajon, így a teljesség igénye nélkül szemelvényezek a kitűnő fellépők közül. 

69861668_2723250311053221_5684124302673182720_n.jpgAugusztus 18-a van, ez már a fesztivál 3.napja. A Jazzékielre érkeztünk meg, akiket életemben először hallottam, és nevükkel ellentétben nem is jazz, hanem afféle szerethető indie zenét játszanak.Tehetséges az énekes, cuki kisfia a nézőtérről figyeli.
A Repetitor következik a nagyszínpadon, akik egy a Subway-hez hasonló, meglehetősen dinamikus rock and roll zenét nyomtak, talán a fiú-lány felállásból is következik az analógia. Kicsit sajnálom, hogy nem értem a szövegeket, mivel a zenekar szerbül énekel, de így is élvezhető és pörgős koncertet tolt le a zenekar. 
Ahogy leszáll az alkony a Qual kezdi átvenni a hatalmat a másik nagyszínpadon, aki a Lebanon-Hanover páros egyik tagja, és komor elektronikus zenéjével úgy tűnt, hogy nagy rajongói bázisa van. Személy szerint engem kihívások elé állít ez a fajta zene, különösen ilyen hangfrekvenciával, de ha az ember fesztiválra megy, akkor ne panaszkodjon, ha nem minden stílus az ő szája íze szerint való. 

68702233_2715552041823048_4296155971148840960_n.jpgAz est, és talán a fesztivál egyik fénypontja és zászlóshajója a skót The Twilight Sad volt, akik miatt valójában eljöttem a Fesztiválra és egyáltalán nem bántam meg. Robbanással teli feszültséggel várjuk, hogy mit hoz ki magából élőben ez a különleges hangzású banda, akiket nagyjából 1-2 éve fedeztem fel, sajnos már csak azután, hogy itt jártak Budapesten a Cure előzenerakaraként. Azóta leginkább Robert Smith kedvenc bandájaként híresült el, egyébként teljesen indokoltan, hiszen a két gloomy rocker banda közt azért van némi hasonlóság. A Twilight Sad hipnotikus hangzása,  szomorúsággal teli szövegeik és az énekes egyedi hangja kiemeli őket az átlag indie bandák közül. Kíváncsisággal vegyes izgalommal vártuk hát a koncertet, főleg mivel a behangolás elég sokáig tartott, és sajnos még így sem éreztük 100 százalékosnak a hangzást. Az öröm viszont elfeledtette a nem tökéletes technikai részleteket, miután fölhangzott James Graham jellegzetes skót akcentusa, ami könnyen felismerhetővé teszi. A fájdalom a hangjában a zsigerekig hatol, miközben leginkább egy kissé idegbeteg műszaki szakközépiskolásra emlékeztet a fizimiskája. Erős az új dobos és a gitáros Andy Mcfairlane is. Az It won't be like this..idén megjelent lemez turnéjának egyik állomása a Fekete Zaj, tehát annak rendje és módja szerint nagyrészt erről az albumról szólnak a dalok, de persze a Nobody wants to be here...és a Fourteen Autumnsról is hangzanak el "slágerek", mint a There's a girl in the corner vagy a zárószám, az And she would darken the memory. Az álomszerű hangzás mellett azért megy a zúzás is, az énekes pedig egyfajta sajátosan értelmezett Ian Curtiskent rángatózik és bokszol a színpadon, kísérőm ezt kimondottan zavarónak tartja, szerintem ez abszolút nem póz, hanem zsigerből jön. A végén a közönség kitartóan követeli a ráadást, nem jönnek vissza még egy számra, pedig állítólag nagyon kedvelik Magyarországot, legutóbbi Cure-ral közös koncertjük után elbűvölte őket az ország, és megfogadták, hogy egy önálló koncertre is visszatérnek. Reméljük hamarosan ismét látjuk a betegesen vicces lemezborítóikról és számcímeikről (is) ismert zenekart, és  akkor talán a teljes nekik szánt műsoridőt ki fogják tölteni. Erős koncert volt, hiányérzetem csak a ráadás hiánya miatt, és a teljesen minimális kommunikáció miatt volt. A backstage-ben indulatos hangok és árnyak, veszekedés vagy csak a skót virtus így jön elő, ki tudja. 

69069678_2715553448489574_5558737263656960000_n.jpgEzek utan Jo Qual következik a másik nagyszínpadon, aki egy tehetséges és nagyon közvetlen elektromos csellós hölgy, érdekes a hangzás és a zenész szívesen borozik a bárkivel a koncert után. 
A felfújt mini-ugrálóvárra emlékeztető színpad elé érkezünk az Isotropia koncertjére, ami egy grúz énekesnő és egy mexikói gitáros minimalista  elektro-gitár duója. A dolog érdekessége az, hogy a páros most találkozott először élőben, előtte az interneten gyakoroltak és hozták össze a formációt, ami számomra nagyon tiszteletreméltó dolog. A produkció viszont jóval túlment az én komfortzónámon, talán a fáradtság számlájára is írható, de nekem már ebben az időpontban nem volt türelmem elviselni egy hamisan óbégató nőszemély lelki problémáit, ami talán az akcentus vagy a hangosítás miatt nem igazán jött át. Zeneileg talán rendben is lett volna, de most az angol nyelven éneklő Dolly Rambóhoz sajnos nem maradt energiám. 
Egy napba sajnos csak ennyi fért bele, a röpke fél órás gyaloglás már alig kottyant meg hazafelé. Jövőre veletek ugyanitt, hosszabban és részletesebb beszámolóval jelentkezünk! Csók! 

Szöveg: Nagy Alexandra / Fotó: Fekete Zaj, Czímer Tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://fulesbagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr5715023784

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása