Radics Gigi csak a napokban ünnepelte a huszonharmadik (!) születésnapját, mégis annyi mindent ért már el, amire másnak egy élet is kevés. A Fülebagoly blognak terveiről, lehetőségeiről, a magyar és az amerikai zenei piac különbségeiről mesélt. 

Pár napja épp Luis Fonsival duettezett az Arénában, néhány hónapja Stevie Wonder után lépett színpadra Amerikában. Rendszeren jár Los Angelesbe építgetni nemzetközi karrierjét, amiben nem kisebb név segít neki, mint Quincy Jones. Az X Faktorban nem vállalta a mentor szerepet idén, mert száz százalékban a zenélésre akar koncentrálni, ahol egyre inkább megtalálja a saját stílusát. 

Tudtál a nyáron pihenni vagy mozgalmas időszak volt?
- Hálistennek idén sikerült megtalálni a köztes utat, mert az eddigi években kicsit túlhajszoltam magam, nagyon kevés szabadidőm volt. Most tudatosan figyeltem erre, ezen a nyáron tudtam magammal foglalkozni. Ilyenkor már az is feltölt, ha otthon, a teraszomon kávézhatok, és nem kell időre mennem sehova.

Ugyanakkor mégis termékeny időszak volt a nyár, hiszen most jöttél ki egy új dallal, éppen a születésnapodon.
- Maga a dal és a klip kicsit régebben készült, Amerikában forgattuk. A most aktuális, nyári hangulatú Fiesta című szám arról szól, hogy bulizni akarok és élni az életet. Remélem, tetszeni fog a közönségemnek, bár ez a dal is angolul van, amit sokszor kifogásolnak az itthoni rajongóim.

Tudatos döntés, hogy angolul énekelsz? A külföldi karriered miatt van erre szükség?
- Örök kérdés, hogy milyen nyelven énekeljek. Én úgy érzem, hogy az újabb, RnB-s, soulos dalaimhoz jobban - passzol az angol és persze a próbálunk nemzetközi vizekre is evezni, ahol szintén az angol adja magát. Ugyanakkor szeretek magyarul énekelni, és nem is akarom ezt végleg félretenni, biztosan születnek még magyar dalok, a nemrég Emilióval közösen készített Ne nézz vissza rám című dal is magyarul van.

Jelent valamit számodra a kor? Nagyon fiatalon, 15 évesen nyerted meg a Megasztárt, és csak a napokban töltötted be a 23-at.
- Korán csöppentem a zenei életbe, de igazából nem is csöppentem, hanem tudatosan készültem erre, a szüleim támogatásával. A Megasztár megváltoztatta a mindennapjaimat, és a családomét is. Előtte egy kis faluban, Endrefalván éltünk, akkor jöttük fel Pestre, ahol minden idegen volt. A Megasztár után elkezdtem nappali tagozatos suliba járni, ahol a tévében megszerzett ismertség révén már mindenki Radics Gigit látta bennem és nem Radics Georginát. Ezt furcsa volt megszokni. Aztán végül a sok elfoglaltság miatt magántanulóként fejeztem be a középiskolát. Korábban kellett megérnem, az iskola helyett máshol szereztem barátokat, de nem éltem meg ezt negatívan.

Továbbtanuláson nem gondolkodtál?
- De igen, most is foglalkoztat, zenei vonalon és külföldön szeretnék iskolába menni. Ki is néztem Los Angelesben a Music Institute iskolát, aminek a nyílt napján is kint voltam és nagyon tetszett. Ott tanult például Ariana Grande meg egy csomó híresség.

Hogy kerültél egyáltalán Amerikába?
- A Megasztár után kb. egy évvel kaptunk egy emailt, amiben az volt leírva, hogy egy magyar hölgy (akit addig nem ismertem), elküldte Quincy Jonesnak az én Megasztáros szereplésemet. Ő pedig erre azt mondta, nem gondolta volna, hogy egy 15 éves lány tud még könnyeket csalni a szemébe. Nem is hittem el az egészet, azt gondoltam, hogy valaki szívatni akar és kamu az egész, de az akkori menedzsmentem utána nézett a dolognak és tényleg igaz volt. Olyannyira, hogy Quincy három héttel később meghívott a Montreux-i Jazz Fesztiválra énekelni. Állítólag ő saját maga hívta fel a szervezőket, hogy ő mindenképp szeretné látni a műsorban „Dzsidzsi Redix”-et. Ki is utaztunk, ott találkoztam vele először, akkor még nem beszéltem angolul. Évekkel később tudtam meg, hogy szóról szóra mit is mondott. Például, hogy az öt legjobb hang között vagyok a világon, ezeket a mai napig sem tudom felfogni. Ő, aki Michael Jacksontól Aretha Franklinen át rengeteg világsztárral dolgozott, ilyet mond rólam.

Fotók: Csányi Krisztina

Mit szólt ehhez az itthoni szakma? Nem éreztél irigységet?
- Hogy is mondjam… nem hiszem, hogy mindenki örült a sikeremnek. Főleg tavaly élesedett ez ki, amikor Budapesten lépett fel Quincy az Arénában és engem hívott meg egyedüli magyar előadónak. Akkor éreztem, hogy ezt több, itthon sokat foglalkoztatott énekes nehezményezi.

Van különbség az itthoni és a kinti zenei szakma működése között?
- Igen is, meg nem is. Abban egyezés van, hogy ott is mindeni ismer mindenkit, csak kint nagyobb volumenben csinálják, mint mi itthon. De alapvetően a kapcsolatokon múlik nagyon sok minden. Ami viszont különbözik, hogy az amerikai egy nagyon támogató közeg, a zenészek, előadók elfogadják egymást, nem néznek irigykedve arra, aki sikeres. Itthon viszont sokszor megkaptam, hogy túl fiatal vagyok, miért pont én kerültem ki, vajon mit tehettem ezért. Ez a beidegződés nagyon rossz, alapvetően ez gátolja szerintem sok hazai zenész érvényesülését.

A kinti karrieredben tud neked Quincy Jones segíteni?
- Tudna, akár egy telefonnal is, de ilyet soha nem kérnék tőle, ennél fontosabb nekem a barátságunk – mert azt hiszem, elmondhatom, hogy barátok lettünk. Rendszeresen emailezünk, beszélünk. Azzal segít a legtöbbet, hogy idén már másodszor hívott meg a privát születésnapi partyjára, ahol néhány dalt énekeltem, és közvetlenül Stevie Wonder után léptem a színpadra. A bulin olyan világsztárok fordultak meg, hogy azt tényleg felfogni se tudtam, hogy én, itt közöttük…  Pharrell Williams, Jay-Z, Mary J Blige…

Ilyenkor beszélgetsz velük, vegyülsz?
- Igen, nagyon abszurd! Az egész olyan, mintha kívülről néznék egy 4D-s filmet. :-)

Moment című dalod felkerült tavaly a Billboard dance listájára. Ez már jelent valamit?
- Mindenképpen nagy eredmény, de nem egyenes út a világsikerhez. Ez rengeteg mindenen múlik, egyik lehetőség adhatja a másikat, amiket meg kell ragadni. Ezért tervezem, hogy minél több időt töltsek Amerikában, mert csak így lehet előre jutni.

Mostanában mennyit vagy kint?
- Általában három hónapra utazom ki, ilyenkor nyelvet tanulok, koncertre járok, körülnézek a szakmában. Vonz az a világ, ami ott van, az RnB, a soul, a godspel, a jazz. Ezek itthon kevésbé elterjed műfajok, így zeneileg igazán Amerikában érzem otthon magam.

És egyébként hol érzed otthon magad?
- Mindig van honvágyam, mikor kint vagyok, teljesen nem tudnám elhagyni Magyarországot, ahol a családom, a barátaim vannak. Kétlaki életet tudok elképzelni.

Mi lenne a leghőbb vágyad kint? Egy album? Egy közös produkció valakivel?
- Nem lenne rossz egy duett Stevie Wonderrel vagy Drake-kel. Ezek nagy álmok, tudom, de azt gondolom, hogy ha igazán sokat teszünk érte és dolgozunk rajta, akkor el tudjuk érni.

Mindig többes számban beszélsz, kikkel dolgoztok közösen a sikereden?
- Elsősorban a családommal, akik a kezdetektől támogatnak. Apukám a menedzserem, szerzőtársam, anyukám a lelki támogatóm és a stylistom, az öcsém pedig sok helyre elkísér és mostanában a videoklipjeimet ő készíti és mostanában már dalokat is ír. És ott van még a legjobb barátom, aki a marketingesem. Nélkülük nem tartanék ma itt.

Melyik fellépésedre vagy a legbüszkébb?
- A legnagyobb élmények mindenképp Quincyhez párosulnak. A Montreux-i Jazz Fesztivál volt az első ilyen nagy sokk az életemben, pozitív értelemben. A privát szülinapi bulija volt a másik ilyen. Illetve nagyon nagy dolog volt nekem, hogy én képviselhettem a hazámat és elénekelhettem a Himnuszt idén a Forma 1 Magyar Nagydíjon. Tartottam is tőle egy picit, mert a helyszínen 250 ezren fordultak meg, és úgy tudom, a tévén keresztül egyszerre közel 400 millióan figyelték az eseményt. Ráadásul ott állt Hamilton előttem – neki drukkolok egyébként mindig, és ez most be is jött. :-)

Mi az, ami még rajta van a bakancslistádon? Lett volna tavaly egy Arénás koncert is…
- Igen, sajnos az elmaradt, mert az amerikai zenészekből a produkcióra összeállt csapatom pár héttel a koncert előtt balesetet szenvedett, így nem tudták vállalni a fellépést. Úgy éreztem, hogy akkor le kell mondanom a koncertet, Isten valamiért így akarta. Remélem, majd bepótoljuk valamikor.

Tévés szereplést tervezel? Az X Faktort idén már nem vállaltad.
- Szerettem volna magammal, a zenémmel, a közönségemmel törődni, a forgatás ugyanis rengeteg időt elvett. Volt, hogy reggeltől másnap hajnalig forgattunk és mentálisan végig ott kellett lenni. Ez kiveszi az embert, és bár élveztem minden pillanatát, éreztem, hogy vissza kell térnem a saját utamhoz és magamra fókuszálni. Többet gyakorolni, zenélgetni otthon a stúdiómban… Megtanultam nemet mondani, ez régebben egyáltalán nem ment.

Milyennek látod az itthoni könnyűzenei életet?
- Furcsán állok az előtt, hogy egyre több olyan zenekar működik sikeresen, akik szakmailag nincsenek feltétlenül a topon. Valahogy úgy érzem, mintha az alter lenne az új pop. Ezt részben a közösségi média is hozza, ahol elképesztő megtekintést érnek el ezek az előadók, és ez által a rádiókba is bejutnak, ugyanez pedig nem adatik meg számos igazán jó produkciónak vagy zenésznek. Az én megítélésem szerint az ilyen dalok nyelvezete le van egyszerűsítve és zeneileg sincs sok mondanivaló bennük, minden második dal ugyanolyan, kevésbé szakmai. De valamiért mégis tetszik a közönségnek.

Téged befolyásol, hogy mit igényel a közönség, vagy a magad feje után mész a zenélésben?
- Bizonyos fokig kell, hogy érdekeljen, próbálom megtalálni az arany középutat: mi az, ami az én lelkemnek jó, és mi az, amit a közönség befogad tőlem. Ez évek óta nehéz nekem. Meg kellett tanulnom saját magamnak is nemet mondani… magamban már rég megtaláltam a zenémet, de úgy kell formálnom, hogy működjön a közönség felé is.