Az énekesnő személyes problémái, például az étkezési zavarai, a szorongása és egykori függősége inspirálta a Florence and The Machine legutóbbi lemezének dalait. A 2019-es Szigeten is fellépő zenekar énekesnője, Florence Welch elárulta, hogyan reagált a családja az őszinte feltárulkozásra.

A Florence and The Machine legutóbbi lemeze, a High as Hope olyan, mintha a dalszerző-énekesnő naplóbejegyzéseit zenésítették volna meg. A szövegek ugyanis annyira őszinték és személyesek, mintha nem is nagyközönségnek szánták volna őket. Florence Welch ugyanis feltárta a legsötétebb titkait: énekel az étkezési zavarairól, a kábítószer hatása alatti találkozásairól, a szorongásról, a pánikbetegségről és arról, hogyan próbálta megtalálni az egyensúlyt a boldogság és a depresszió között. A 32 éves, többszörös platinalemezes világsztár immár négy éve tiszta, és mára a szorongását is kordában tudja tartani. Sokkal erősebbnek tartja magát annál, mint amit a dalszövegei sugallnak róla. A Rolling Stone magazinnak adott interjújában mesélt a legnagyobb félelmeiről, a hírnévről és arról is, hogyan fogadta a legszűkebb családja az új dalait.

- A High as Hope című lemezen, a Hunger című dalban azt énekled, hogy „17 voltam, amikor éheztetni kezdtem magam”. A családod támogatta, hogy dalt írj az étkezési zavaraidról?

- A húgom eléggé kiborult és azt mondta: „Mint csinálsz? Észnél vagy? Eddig még Anyának sem beszéltél erről, most meg írtál róla egy popdalt? Mi a fene bajod van?” Én erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. De ez a dal sok kaput megnyitott a családomban, és a végén mégis jó hatással volt ránk. Leültünk és átbeszéltünk mindent Anyával. Ez elég vicces, mert mi, angolok mindent így oldunk meg: kidumáljuk a dolgokat, aztán azt mondjuk, hogy „Oké, akkor ezt is lerendeztük, most pedig szépen bezárjuk az egészet egy fiókba, és megyünk tovább”.

- Hány éves korodban érezted úgy, hogy leszámoltál az étkezési zavaraiddal?

- Ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen ez tényleg az egyik legbelsőbb dolog, amin egy ember keresztülmehet. Most már egészséges viszonyban vagyok a saját testemmel, de ez nagyon sok időbe telt. És néha még mindig vannak egészen furcsa hatásai, szóval nehéz kimondani, hogy tényleg végleg  túl vagyok rajta. Az agyam mindent eltárolt, szóval idő kell a gyógyuláshoz. Ezen a lemezen ezzel próbáltam szembenézni. Nehéz elfogadni a szeretetet. Mert ha valaki bármilyen formában megtagadja magától a táplálékot, annak hajlama van arra is, hogy megtagadja magától az érzelmi táplálékot is.

- Évek óta tiszta vagy. Mikor ittál utoljára alkoholt?

- Négy évvel ezelőtt, február 2-án. A személyiségem részévé vált, hogy kemény alkoholista voltam. A zene és az alkohol voltak a szerelmeim. Amikor abbahagytam az ivást, olyan volt, mintha elengedtem volna valami rocktörténeti szellemet, akivel már nem tudtam mit kezdeni. Drámai pillanat volt. Nem arra gondoltam, hogy egészséges akarok lenni és ezért tennem kell egy nagy lépést, hanem úgy éreztem, hogy meg fogok halni, ezért abba kell hagynom. 

- Ezt egy orvos mondta?

-  Rengetegen mondták. Egyszer például egy gyógyfürdőben voltunk a barátnőmmel, ahol egy fehér köpenyes hölgy mondta, hogy abba kell hagynom az ivást. Talán egy orvos volt? Nem tudom. Az igazság az, hogy a testem fizikailag talán bírta volna még egy darabig a kemény ivászatokat, de az alkohol és a drogok pszichésen kikészítettek és depresszióssá váltam tőlük. Elegem lett abból is, hogy a másnaposság ismétlődően és kiszámíthatóan mindig ugyanolyan volt. Az ember egyszer eljut abba a fázisba, ahol mindez már fárasztó és nincs benne semmi szórakoztató. Velem ez történt, és magam mögött tudtam hagyni. 

- Szóval ez volt az eszmélésed?

- Igen, egyfajta ráeszmélés volt, de egyben teljes kimerültség is. A 2009-es Lungs lemez turnéja után szinte azonnal indult a 2011-es Ceremonials turnéja. Utána elmentem egy évre pihenni, de nem volt benne semmi pihentető, mert nem tudtam abbahagyni az ivást. Éppen odáig voltam valakiért, és hosszú ideje romantikus érzelmeket tápláltam iránta, de ő elég épeszű volt ahhoz, hogy ne akarjon tőlem semmit. Korábban mindig olyanokkal voltam együtt, akik elfogadták az őrültségeimet. Erre felbukkant ez a valaki, aki azt mondta, hogy „Bocs, de ez nekem nem kell.” Én meg persze nem értettem, részeg voltam és kiabáltam, hogy „de miért? Miéééért?”. A válasz persze az volt, hogy pontosan ezért. Ebből az élményből született 2015-ben a How Big, How Blue, How Beautiful. Borzalmas időszak volt számomra, mintha Dante Poklában vagy a Purgatóriumban lettem volna.

-  Manapság mik a függőségeid?

- A vintage ruhák és a könyvek. És rengeteg kávét iszom.

-Az új lemezen van egy Patricia című dal, ami Patti Smith énekesnőről szól, akit Északi csillagnak neveztél el. Miért?

-  Miközben a High as Hope lemezen dolgoztam, az foglalkoztatott, hogyan lehet kreatív életet élni káosz nélkül. Az ő dalai voltak a sorvezetőim. Inspiráló, mennyire tiszteli az élet minden apró formáját. Órákig tudnám olvasgatni még azt is, ha csak a reggeli kávéjáról írna. Egyszer találkoztam vele a New York-i Omen étteremben, de ez nem volt véletlen. Annyira a hatása alá kerültem, hogy azért kezdtem odajárni, mert megtudtam, hogy az a kedvenc étterme. Amikor megpillantottam, nagyon elszégyelltem magam, mert rájöttem, hogy követem, vagyis a zaklatója lettem. Amikor megjelent a róla szóló dalom, küldött egy nagyon kedves, édes üzenetet. Ő egy sugárzó szépség, olyan, mint egy angyal. Amikor találkoztunk, megfogta a kezemet, amitől én úgy éreztem magam, mint egy szégyellős kisgyerek. Ő pedig azt mondta: „Úgy érzem, hogy már régóta ismerlek”. Olyan volt ez a pillanat, mint amikor valóra válik egy gyerek álma. Igazi volt. Varázslatos volt- 

- Mik a legnagyobb félelmeid?

- Félek a repüléstől. Olyan sok kedves légiutaskísérő fogta már a kezemet a turbulencia közben, hogy végül mindegyiknek írnom kellett egy-egy köszönőlevelet. És amikor véget ér egy turné, elő szokott jönni az agorafóbiám (félelem a nyílt terektől, a pánikbetegség egyik leggyakoribb formája – a szerk.) Miután a koncerteken megengedem, hogy az a rengeteg ember láthassa a gyengeségeimet, utána elég az utcán egyetlen ember ártalmatlan pillantása is ahhoz, hogy ne tudjam kezelni a helyzetet. Ez megnehezíti, hogy elhagyjam az otthonomat, viszont emiatt én vagyok a legszuperebb választás egy randihoz (nevet).

- Azelőtt is így éreztél, hogy híres lettél?

- A túlérzékenység mindig megvolt, és ezen nem igazán segít, ha az ember még híres is lesz. Mindig mondom is a menedzseremnek, hogy én ennél híresebb már nem szeretnék lenni. Mire ő mindig azt válaszolja, hogy ha eddig nem történt meg, most már nem is fog, úgyhogy ne aggódjak.

-  A közelmúltban magadra tetováltattad, hogy „Always Lonely” (Mindig magányos – a szerk). Miért pont ezt akartad a testedre varratni?

- Amikor csináltattam, nagyon magam alatt voltam. A High as Hope stúdiómunkálatai közben éreztem a legmagányosabbnak magam egész életemben. New Yorkban voltam egy szakítás kellős közepén. Semmi dráma, csak szomorúság. Amikor próbálod kihozni a helyzetből azt, ami a legjobb lenne mindkettőtöknek. Az ember furán magányosnak érzi magát ilyenkor. Éppen ennek a kapcsolatnak a végén gondolkoztam, amikor beugrott, hogy soha nem ez volt a legfontosabb. És akkor megkérdeztem magamtól: „Hogy lehet az, hogy ez a lemez mindig mindent megelőzött?  Lehet, hogy a saját magányodnak akarsz emléket állítani?” A legkomolyabb kapcsolatom egész életemben a zenével volt. Ezt akkor elég viccesnek találtam.

A Florence and The Machine a Sziget Fesztiválon 2019. augusztus 12-én ad koncertet.