Ötvenedik születésnapja alkalmából interjút készítettünk Kurt Cobainnal. A bagoly a túlvilágon érte utol a Nirvana frontemberét, aki kendőzetlenül beszélt a rock haláláról, a Facebook-nemzedék életképtelenségéről és egy régi titokról is is fellebbentette a fátylat. 
Február 20-án ünnepeljük Kurt Cobain ötvenedik születésnapját, büszkén állíthatjuk, hogy az alant olvasható interjú igazi kuriózum, sőt, világszenzáció, hiszen a zenész 1994. április 5-én végleg búcsút intett a nyilvánosságnak. Cobain azért nem él teljes elszigeteltségben, gyűrött pólókról, szakadt farmerkabátokról, régi poszterekről vissza-vissza köszön, és mint valami elkergethetetlen kísértet, csöndesen lapul az Y-generáció tudatalattijában, hogy borgőzös nosztalgiabulikon előmerészkedjen onnan. Igen, hiszen a ’90-es évek fiatalsága, a ma már 40-es éveit taposó Teen Spirit nemzedék nehezen tudná definiálni magát Cobain nélkül, ő egy örök kapaszkodó, igazodási pont a high-tech történelem előtti időkhöz, amelyben az emberek még nem a mobiltelefonjukat nyomogatták a metrón, hanem papírra nyomtatott betűket olvastak újságból, könyvből vagy épp a saját noteszukból. Mi változott azóta? Ma is nagyot ütne a Teen Spirit? Kurt megtörte a hallgatást, szívesen válaszolt a bagoly kérdéseire. Persze közben zenélünk is egy kicsit.
– Kurt, hogyan fest a világ odaföntről?
– Sosem ízlett a próféta-szerep, nem vagyok megmondó ember, csak a saját benyomásaimról beszélhetek. Minden felgyorsult, egyben minden zsugorodik. A világnak már nincsenek elérhetetlen pontjai, meghitt pillanatai, zsugorodik a tér és az idő. Ha épp az Északi-sarkon túrázol, akkor is megcsörrenhet a mobilod, ha lemaradsz egy koncertről, már másnap megnézheted az interneten. Ti, ott lent, most nagyon gyorsan éltek, rohantok, de miközben a közösségi háló révén mindenki tud mindenkiről, ugyanúgy az ember el is magányosodik. A szobátok sötétjébe zárkózva, a kis monitor előtt élitek az életeteket, a valós emberi kapcsolatok virtuális ismeretségekké silányulnak. Mindenkinek üzenem: a Facebook egy fos! Meg tudsz inni a haveroddal egy sört, kezet tudsz vele fogni a Facebookon keresztül? Ugye, hogy nem... Persze az is lehet, hogy én már nagyon maradi vagyok.
– Mit gondolsz a mai bandákról, a jelen zeneiparáról?
– Nézd csak meg, kik vannak manapság a csúcson. Ugyanazok, akik az én időmben. Az AC/DC, a Metallica, a Guns N’ Roses ma is stadionokat képes megtölteni. A fiatalabb zenekarok nem önszerveződőek, többnyire menedzserek kreatúrái, összedobnak egy-két lemezt, írnak nekik egy-két slágert, aztán eltűnnek a süllyesztőben. A zeneipar irányítóinak nincs is többre szükségük, gyors kasza, mindig újabb és újabb sztárok, akiket gyorsan ki lehet facsarni. A magamfajta izgága alakokkal csak gond volna. Pénztermelés folyik, a produktum másodlagos. A rock halott, halottabb nem is lehetne. Hol látsz egy tökös bandát? Ezek a fiatal srácok felülnek a turnébuszra, narancslevet szürcsölgetnek, elutaznak oda, ahová a menedzser irányítja őket. Vegytiszta koncerteket adnak, aztán a show után nyomás aludni. Ez nem rock and roll.
– Fájt, hogy nem lehettél jelen, amikor a Nirvanát beválasztották a Rock and Roll Hall of Famebe?
– Nem különösebben, sosem szerettem a felhajtást. Figyeltem Krist-t, láttam rajta, hogy egészen elérzékenyül. Dave-ről ugyanakkor azt gondolom, hogy ő már rég túllépett a Nirvanán, letért a punk-rock ösvényeiről, hogy inkább valamiféle globális rock and roll sztár státuszban tündökölhessen. Courtney és Dave látványos összeborulása szánalmasan nyálasra sikeredett, ez a nagy békülőshow csak a világnak szólt, szerintem ők ugyanúgy utálják egymást, mint a giccses kis különszámuk előtt. S ha már Dave... A Foo Fightersnek bírom egy-két dalát, de őszintén szólva a számaik többsége nem igazán szórakoztat. Bezzeg a Melvins. Ugyanolyan őszinte zenét nyomnak, mint 20 évvel ezelőtt.
– Hogyan mutatna most Kurt Cobain a színpadon?
– Ne is kérdezd... Szerintem nevetséges látványt nyújtanék. Nézd csak meg az öreg Jaggeréket. Kinek jó ez? Hogyan hangozna most az én számból a Teen Spirit? Vagy micsoda bohóctréfának tűnne, ha pocakosan, őszülő halántékkal verném ripityára a gitáromat... Ez tömény önámítás, az időt nem lehet megállítani. Az In Utero album után volt egy zenei elképzelésem a folytatásról, más utakat kerestem, kicsit le akartam tekerni a hangerőt. Imádtam például a R.E.M. dalait, és valami olyasmiben gondolkodtam, hogy meg lehetne próbálni ötvözni azt a zenét a Nirvana energiáival. De aztán hamar le is beszéltem magamat erről, nem valószínű, hogy a Nirvana közönsége meg tudta volna emészteni ezt a váltást. Minden úgy van jól, ahogyan történt.
– Kurt, beszélnél az ominózus, 1994. április 5-ei napról?
– A helyzet pofonegyszerű. Én sütöttem el a puskát, én húztam meg a ravaszt. Sajnálom, hogy Courtneynek mennyi igazságtalansággal, mennyi emberi rosszindulattal kell azóta szembenéznie. Utólag persze úgy látom, hogy sajnos teljesen természetes, hogy a dolgok ilyen rossz irányt vettek. Az én történetem olyan, amelyre már régóta várt a sajtó. Remekül mutat a címlapokon: „A rocksztár titokzatos halála!” Vagy ez: „Felesége ölette meg Kurt Cobaint?” Szenzációhajhász címek, amelyek kielégítik az olvasó vágyát. Az emberek ma már olyan szappanoperákra vágynak, amelyek a való világban zajlanak, valós szereplőkkel. Egy elcseszett heroinfüggő voltam, tele frusztrációval, és híjján azoknak a képességeknek, amelyek segíthettek volna abban, hogy megküzdjek a népszerűséggel, a tömeg irántam táplált elvárásaival. Mondom: én húztam meg a ravaszt, az én döntésem volt. Mindenkit ki kell ábrándítanom, de itt tényleg nincs semmiféle összeesküvés.
– Mit üzensz a családodnak és a rajongóidnak?
– Francis-Bean, örülök, hogy nem lettél te is rocksztár. Szép és tehetséges lány vagy, klassz, hogy megszabadultál a seggfej férjedtől. Courtney, mindig szeretni foglak, az a szív alakú doboz örökre a tiéd marad. Állj le a kokszról, foglalkozz inkább a filmes karriereddel. Az embereknek pedig nem mondhatok mást, mint amit a levelemben már leírtam. Béke, szeretet, empátia!
