Drakula halott és élvezi

Dead Cross-lemezkritika

Facebook Tumblr Tweet

2017. július 31. - matesas

Süvítő szélben, sötét mocsárban botladozva keressük a menedéket, a hátunkban halálsikoly, Lugosi Béla is valahol a környéken kódorog. Reménykedni felesleges: a Dead Cross univerzumában nem pislákol fény az alagút végén.

Egyesek mélyen a pohár fenekére néznek, mások illegális tudatmódosító szerekkel varázsolják színessé a kilátástalannak tűnő hétköznapokat, a „struccfélék” a homokba dugják a fejüket, hogy ne lássanak semmit a világ csúfságaiból. És hála az égnek akadnak olyanok is, akik zenével adják ki magukból a frusztráltságukat. Dave Lombardo dobos is ilyen állatfajta, beül a hangszer mögé és addig püfföli, amíg a harag megkönnyebbülést hozó ritmusokká áll össze.

– Most nem a We Are The World-öt, vagy más hasonló szarságokat kell énekelni, mindannyian tele vagyunk dühvel, és jobban nem is lehet kiengedni a mérget, mint nyomni egy punk bandában és punk zenét írni - így vezette fel Lombardo a Dead Cross nevet viselő zenekara pénteken megjelenő lemezét, és a tíz dal meghallgatása után az az ember benyomása: ennél frappánsabban össze sem lehetett foglalni a valóban gonoszra sikeredett album esszenciáját.

A Dead Crossban tavaly még Gabe Serbian énekelt

Lombardo (Slayer, Fantomas, The Misfits, Suicidal Tendencies) tökéletes bűntársakat talált a gyilkolászásra. Michael Crain gitáros (Retox, Festival of Dead Deer) és Justin Pearson bőgős (Locust, Retox) összeszokott páros, a Retox-szal a kaliforniai hardcore-punk színtér egyik legizgalmasabb csapatát hozták össze. Az igazi bomba azonban tavaly decemberben robbant, amikor a Dead Cross bejelentette, hogy az addigi énekes, Gabe Serbian elhagyja a fedélzetet, helyette Mike Patton (Faith No More, Fantomas, Mr. Bungle, Tomahawk) csatlakozik az együtteshez. Patton régi jó ismerőse Lombardonak, a Fantomasban négy súlyos lemezt összedobva mindketten alaposan kiélhették az experimentális zene iránt érzett rajongásukat.

Tehát adott ez a négyes, amelyet a zenei szaksajtó rögtön szupercsapatnak titulált, ám amely az imént taglalt korábbi kapcsolódások okán kétpólusúnak tűnhet. Lombardo-Patton és Crain-Perason... Feltételezhetnénk, hogy utóbbiak csak a nagynevű duó kiegészítő embereiként szolgálhatnak, de korántsem erről van szó. Sőt! Michael Crain gitárja egy teljesen újszerű, friss megszólalást kölcsönöz a zenekarnak, a hardcore műfajban kevéssé megszokott kásás, piszkos soundot éles, villámgyors, trükkös riffváltások törik meg, totál őrület, amit a fickó az alig 28 percnyi lemezen előad. Tegyük rögtön hozzá: Lombardo ígérete sem csak porhintés volt. A dobos korábban azt mondta, hogy talán még a Slayerben sem csinált ilyen agresszív, ilyen gyors tempójú zenét, és a Dead Cross debütáló lemezén a fogadalom valósággá válik. És persze mindezt megkoronázza Mike Patton vokálja. Az ezer arcú kaméleonember ezúttal kevesebb flikk-flakkal, ám hangi adottságait maximálisan kamatoztatva üvölt, sikoltozik, ha kell, elhalkul, vartyog, mormol, és némi háttérénekkel megfűszerezve egy, a hagyományos hardcore-hangzástól elütő megszólalást ad hozzá a zaklatott zenéhez. Nem hallgathatom el, szívesen hallanék egy kicsit vastagabb gitár soundot, de Crain inkább a nyerseségre szavazott, és ez az „élő” hangzás alighanem koncepciózus lehetett.

Tavaly decemberben jelentették be Mike Patton érkezését

Az album a már korábban bemutatott Seizure and Desist című tétellel nyit, a hajszaszerű iram további négy dalon keresztül mit sem csökken, majd következik a baljós hangulatú Bela Lugosi's Dead című feldolgozásdal, amely számomra a lemez dramaturgiai csúcspontját jelenti. Az angol post-punk banda, a Bauhaus 1979-es nótája eredetileg majdnem tízperces, Pattonék ezt a harmadára rövidítették, de így is nagyon dark, nagyon libabőrös darab, Crain kísérteties szólóval kíséri a dal végét, míg Pattont hallgatva olyan benyomásunk lehet, mintha egy The Sisters of Mercy szám lebegne keresztül a hallójáratainkon. Érdekes szám a rögtön ezután következő Divine Filth is, már csak azért is, mert tökéletes képet kapunk a Patton-stílus és a Gabe Serbian-féle darálás közötti különbségről. A Patton előtti időkben a Dead Cross ezt a nótát más szöveggel, We'll Sleep When We're Dead címen jelentette meg, Serbian hihetetlen dinamikával üvöltötte végi a számot, amely azonban most Patton mikrofonján keresztül teljesen új életre kelt. A dinamika megmaradt, ám miután Patton az album legdurvább sikolyát produkálja, átvált egy punkos verzére, sokkal érdekesebbé, sokrétűbbé téve a lendületes riffekkel zakatoló szerzeményt. A hetedik szám, a Grave Slave tartja a tempót, a lemez utolsó három tétele evez csak kicsit más vizekre. A Gag Reflexben például fantomasos, kísérletezős elemeket is felfedezni véltem, a záró szám, a Church of the Motherfuckers sem egy hétköznapi darab, akár egy felturbózott Mr. Bungle albumra is felférhetne.

Furcsa anyag a Dead Cross bemutatkozó lemeze. Első hallásra káosz, vagdalkozás... Felületesen hallgatva még az is megfordulhat a fejünkben: ezt a cuccot pikk-pakk összedobták, fél óra az egész, mi ebben a pláne... De érdemes egy kicsit elidőzni, dagonyázni ebben a Lombardo-Patton-Crain-Pearson mocsárban, a kép szép lassan összeáll, az árnyékok mögött egy táncoló alak rajzolódik ki. Bela Lugosi's Dead. Undead, undead, undead!