Fülesbagoly

Atomhangzással sújt le a Korn az év albumán

Lemezkritika

2016. október 24. - matesas

Lehet derűs a szenvedés? A Korn múlt pénteken megjelent lemezét hallgatva öröm járja át a zenekarért rajongók szívét, ez a háromnegyed órányi zúzás a modern metal remekműve, a szellemes dallamokat alátámasztó súlyos hangzás a Korn legcsillogóbb alkotásai közé emeli az új albumot.

korn_og.jpg

Október 21-én jelent meg a Korn tizenkettedik nagylemeze, a The Serenity Of Suffering (szabad fordításban: A szenvedés derűje), amelyről a szép lassan csöpögtetett számok alapján előzetesen is sejteni lehetett, hogy nagy durranás lesz. A Korn rajongójaként azt kell mondanom: az elmúlt tíz évben meglehetősen meghasonlott érzésekkel küszködtem a zenekarral kapcsolatban. A kiemelkedő pillanatok mellett számomra a Korn mindig a megbízhatóságot jelképezte.

A Life Is Peachy lemezzel a Korn nagyon magasra emelte a mércét:

A Life Is Peachy, az Issues és az Untouchables lemezeket egyetlen szóval tudom jellemezni: tökéletesség. Ezekhez képest a Follow The Leader, a Take A Look In The Mirror vagy a See You On The Other Side felhozatalát némileg gyengébbnek találtam, de hangsúlyozom: ezek is egytől egyig kiváló albumok, csak a Korn által oly magasra állított mércével mérve maradnak alul a tökéletes hármashoz képest.

A jellegzetes Korn-hangzás a legkiválóbb „fűszerekből” tevődik össze. Bebizonyosodott, hogy Jonathan Davis karakteres énekhangja és Fieldy jellegzetesen csattogós basszusgitárja mellett a recept nélkülözhetetlen eleme a James Munky Shaffer-Brian Head Welch gitáros duó. Head kiválása után szembetűnő volt a változás, a See You On The Other Side-on ugyan még vitte a zenekart a lendület, ám azt követően a Korn pályafutása megtört, a 2007-es cím nélküli lemez és a 2010-es Korn III: Remember Who You Are igazi lejtmenet a banda karrierjében.

A 2010-es Korn III: Remember Who You Are albummal lejtmenetbe került a zenekar:

2011-ben a „skrillexes albumként” emlegetett The Path Of Totality számomra egy üde színfoltot jelentett, abszolút szerethető és hallgatható lemez, bár a közönséget megosztotta és valószínűleg sosem fog az együttes legnépszerűbb alkotásai közé tartozni. Aztán Head visszatért a zenekarba, jött a 2013-as The Paradigm Shift, rajta számos jó pillanattal, ám összességében érezhető volt a lemezen, hogy a bandatagok az összeszokás fázisában leledzenek.

A barátkozás, a közös munka gyümölcse mostanra érett be. A The Serenity Of Suffering-re dicső visszatérésként tekinthetünk, ettől a lemeztől mindent visszakaptunk, amit az elmúlt évtizedben már elveszettnek hihettünk. Szellemes énektémák, gyilkos basszus, és a két gitáros tökéletes kémiája. Munky és Head újra egymásra találtak, és olyan riffeket toltak ki magukból, amelyek a Korn legjobb időszakait idézik. Nem jut jobb szó eszembe: atomhangzás! Fantasztikusra sikeredett az album keverése, háromnegyed órányi pusztító, vegytiszta Korn...

Az album az Insane című nótával indít. Tíz másodpercnyi intro, aztán a robbanás. A vastag gitárok fölé Davis grizzly-medve szerű üvöltése, majd következik a bolondos visszaváltás lassúbb fokozatba, amelynek végén jöhet a slágeres refrén. A dal harmadik harmadában egy őrült kacajjal is aláfestik a Davis-féle orkánt, az összhatás egy diliházat idéz, a hallgató legszívesebben felkapná a hozzá legközelebb eső tárgyat, hogy azt ripityára verje. A számhoz sötét hangulatú videó is készült, alább megtekinthető.

Korn - Insane:

A második tétel a Rotting In Vain, ez volt az első ismert szám az albumról, ugyancsak klippes nóta. Az Untouchables legszebb pillanatait idéző sláger, amelyben Jonathan Davis visszatér az egykor védjegyének számító kaffogáshoz. Ez a Davisre jellemző technika - ahogyan a korábbi lemezeken is - egy extra dinamikát ad a dalhoz, az ember itt már nem elégszik meg a bólogatással, olyan rész ez, amelynek taktusaira már csípőből kell hajlongani, beleadva apait-anyait.

Korn - Rotting In Vain:

A Black Is The Soul pulzáló indítása után Jonathan Davis énekhangja szinte teljes spektrumát kihasználja, a nóta közepén lévő belassulás után úgy üvölt, mintha le akarná szaggatni a hallgató arcát. A negyedik, The Hating című nóta a System Of A Down Aerialsára emlékeztető gitárral indul, hogy aztán valami egészen brutális végkifejletbe torkolljon. A The Hating utolsó tíz másodperce könyörtelen, odavág, földbe passzíroz, megsemmisít. Így, ebben a sorrendben. És hogyan lehet legjobban oldani egy efféle szorítást? Naná, hogy Corey Taylorral. A Slipknot-frontember szerepeltetése a lemezen egyszerűen telitalálat. Corey jó időben van a jó helyen. Az A Different World egy középtempós költemény, igazi nu-metalos, felelgetős, fejbiccentős refrénnel, amelybe Corey előbb csak helyenként szól bele, majd ő is kap egy éneklős részét, amely után megint jöhet a felelgetés közte és Jonathan között. Ha én metal dj volnék, ez a szám minden bulinak kötelező darabja lenne.

Korn - A Different World:

A Corey-dal után a lemez egyetlen „popszáma” következik, egy kis lazítás a veszélyes töménység közepette. Dallamos, elszállós, levegős refrén, rádióbarát hangzás. Azt is mondhatnánk, hogy a Take Me a lemez legsúlytalanabb dala, ám egyben hallgatva a lemezt, nagyon is jó helyre került, és dramaturgiailag alighanem szükség volt egy kis levegővételre, mielőtt az ember nekifutna a záró húsz percnek.

Számomra a hetedik szám, az Everything Falls Apart az album hangulati csúcspontja. Egy baljós hangvételű, csalódott szerelmes dal, egészen kísérteties befejezéssel és az ezekhez a sorokhoz hasonlatos kiábrándult szöveggel: „No more secrets, no more lies! No more feelings or surprise! A kevésbé fajsúlyos Die Yet Another Night című dal után következik a When You’re Not There, amely mintha egy kicsit az Everything Falls Apart ikertestvére volna, és szintén az album kiemelkedő tételei közé tartozik. Ahogyan Jonathan Davis torokból, röviden üvölti azt, hogy „aaaa”, az olyan, mintha nem „aaaa-t” üvöltene, hanem egyenesen „óóóó-t”, szóval utánozhatatlan, és bizonyos, hogy sok házibuliban fel fog hangzani. Az album záró nótáival kapcsolatban az az érzésem, mintha elfogyott volna a fantázia, ha a kilencedik számmal lezárul a lemez, akkor azt mondom, hogy nem lehet mibe belekötni. De persze az is könnyen lehet, hogy még néhány hallgatás, és ezekkel a dalokkal is megbarátkozom.

A The Serenity Of Suffering kiváló szórakozást nyújt, és hirtelenjében egy 1997-es lemez ugrott be róla. Album Of The Year. A Faith No More 19 éve ezt a szemtelen címet adta kétség kívül kiváló lemezének. Nos, nálam - két hónappal év vége előtt - a The Serenity Of Suffering a 2016-os esztendő albuma.

Korn - The Serenity Of Suffering (teljes album):

A bejegyzés trackback címe:

https://fulesbagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr9911835529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása