Szabó Tibor, a Magna Cum Laude dalszerző-gitárosa nyilatkozott zenei gyökerekről, dalírásról, fontos projektekről Kiss Lászlónak.

Nem kell különösebb ügyeskedés, hogy az ember a Magna Cum Laudéval kapcsolatos friss hírekre leljen, szem előtt vagytok, dolgoztok, felléptek, s néha bizony nem akárkikkel egészül ki a csapat – hogy álltok most, merre mozdul épp a Magna?

Jó pár éve határoztuk el, hogy meghívunk egy-egy koncertünkre olyan zenészeket, akikre felnézünk, és akiket példaképnek tekintünk. Elsőként Révész Sanyira esett a választásunk, akit én személy szerint is nagyon nagyra tartok. Bíztunk a kedvező válaszban, de őszintén mondom, hogy leesett az állunk, amikor az első szóra igent mondott. 2007-ben Békéscsabán játszottunk együtt, felemelő volt, exkluzív volt, nagyon jól sikerült: ő a Színezd újra című dalunkat énekelte, mi a Piramis Ajándékát játszottuk. Annyira bevált ez a fúzió, hogy két év múlva már Lukács Lacival álltunk egy színpadon, Pesten, s hogy tényleg gyönyörűen végződjék a 2009-es év: a PeCSa-beli évzáró bulin Nagy Feró volt a vendégünk. 2010-ben pedig Pataky Attila is vállalt egy fellépést.

A Csak ülünk és zenélünk album éve.

Imádom azt a lemezt! Akusztikus anyag, de akkoriban még messze nem voltak annyira népszerűek az akusztikus koncertek vagy albumok, mint manapság. A rajongóink is imádják, újra kellett nyomni, annyira vették. Természetesen sokat dolgozunk, de nem vagyunk egy magát agyonpróbáló zenekar, épp ezért nem is görcsöltünk rá arra a fellépésre, amely a lemezen hallható. Talán ez a természetes összhang okozta ennek a sikerét. S épp a fentiekre alapozva újítottunk az utóbbi időben: szimfonikus koncerteket adunk. Elsőként a Margitszigeten raktunk össze egy ilyen show-t, 2014-ben, nagyon komoly látvánnyal, nagyon komoly hang- és fénytechnikával, és ami a legfontosabb, egyből egymásra hangolódtunk a szimfonikusokkal. Passzol is a zenei világunk, egyszóval szépen összeállt a dolog. Rajtuk is érezni, hogy viszontimádják a produkciót, ráadásul a szimfonikus koncertek előtti izgatottság is más, várakozással telibb, kicsit olyan, mintha színészek volnánk egy kosztümös darabban. Miközben semmi extra, ugyanúgy Magna-dalokat hangszerelünk, mint máskor, semmi rendhagyó megoldás nincs: zene van. És mégis, valami megtörténik ilyenkor, valami csak ránk jellemző. Ösztönző munka, naná, hogy folytatjuk! De terpeszben állni is imádunk, a „hagyományos” fellépésekről sem mondunk le. Járjuk tehát a magunk szokásos útját, csak mostanában a szimfonikus vonallal épp egy egészen különleges fába vágtuk a fejszénket.

2014 jó évetek volt, akkor jelent meg legutóbbi stúdiólemezetek is, a Köszönet.

Így igaz, és már készül a következő. Agyalok, mennek a témák a fejemben, alakulnak a dalok, dalkezdemények. Kara Misa is írja a szövegeket, számtalan elkészült strófája van. Aki ismeri a Magna Cum Laude stílusát, hangzását, körülbelül tudja, mire számíthat, de persze számukra is lesz meglepetés. Mindenki változik, mi is, én is, azonban van egy zenei világ, amelyből nem tudok, és nem is szándékozom kimozdulni. Soha nem érdekelt a trend. Az ember akkor kezdi elveszíteni az egyéniségét, ha erőszakot tesz magán, s megpróbál más lenni, mint aki valójában!

Honnan gyökerezik ez a stílus?

Elmondhatatlanul hálás vagyok azért a közegért, amelyben felnőttem, s amely az első zenei impulzusaimat adta. Punk, glam, grunge, guitar hero-korszak – voltaképpen beleszülettem, majd együtt változtam ezzel a zenei világgal. Ott, akkor született meg a korszerű könnyűzene, hetvenes évek vége, nyolcvanas évek, majd a kilencvenes évek eleje. Gyerek voltam, siettem haza a suliból, lehuppantam a rádió elé, és vártam a popműsorokat. Készültem rájuk, néztem a műsorújságot, bekarikáztam, mikor kell készenlétben állnom a felvevővel. ABBA-képeket gyűjtöttem, elvarázsoltak a melódiáik. Akkoriban lett az Illésből Fonográf, megőrültem tőle, annyira tetszett. A Viktória című számukat reggeltől estig fújtam, azt mondták, nem vagyok normális. Nem voltam még tízéves, csapongtam, nem tudtam, mi micsoda, mit miért kell szeretni, de megállás nélkül szívtam magamba az információkat. LGT-t, Hungáriát, mindent. Hanem amikor megláttam a csöveseket az utcán, babos kendő, szűk nadrág, tornacipő, komolyan elgondolkoztam: jó ég, hát én hová tartoztam eddig? Ott, akkor bekattant valami, és teljesen elkapott a lendület. Jött Hendrix és a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Police, a Piramis és az Edda, a Dinamit, Hobo, s nem utolsósorban a Beatrice. Elkezdtem koncertekre járni, totál rápörögtem. A mai napig nagyon sajnálom – Ferónak is mindig elmondom –, hogy lemaradtam az első Beatrice-koncertekről. De pótoltam, amit tudtam, mert azt éreztem, itt vagyok otthon, ez az én családom, én is alulról jöttem, közéjük való vagyok. Nem volt a világon olyan kazetta, amit legalább egyszer ne hallgattam volna végig. Persze láttam és imádtam a Jézus Krisztus szupersztárt, és a Hairt is, anyukám, szegény kénytelen volt varrni nekem egy ugyanolyan mellényt, mint amilyen Bergernek volt, büszkén viseltem. Éltem a szabadságot, éltem, hogy lázadhatok. Amikor meg beleakadtam az AC/DC-filmbe, a Let There Be Rock-ba, nem volt visszaút, elindultam a zenélés felé is. Egy kiscsávó fetreng a színpadon a gitárjával, megdörren a cucc, hát mi ez? Mintha meteorit csapódott volna be, akkorát robbant. És azután találtam rá a Van Halenre, Yngwie Malmsteenre, és onnantól fúziós jazz rock, ska funky jazz, minden, ami finom, igényes, de erős, mert rock, mert valódi, vérbő zene. Fölfedeztem a rockon belüli progresszív vonalat, az se véletlen, hogy a lábamon Fishbone-tetoválás van. Kezdettől fogva szerettem a kilencvenes évek nagy zenekarait, a Red Hot Chili Pepperst vagy a Panterát, de például a Nirvanát és a Rage Against The Machine-t is imádtam. Viszont a kétezres évek eleje óta valami véget ért, vagy legalábbis megállt egy időre. Körülbelül tizenöt éve nincs semmi újdonság, a dobtémákat mindenki eldobolta már, a nagy szólókat ugyanúgy eljátszották. Viszont az utóbbi években nagyon szimpatikusnak találom az utcazene-mozgalom elterjedését, a zenének ezt a nagyon egyszerű megközelítését. Sose szerettem az alaptalan csinn-bumm! cirkuszt.

Milyen típusú előadónak írnál szívesen dalt?

Soha nem foglalkoztatott, ki milyen sikeres, ki hogy néz ki, mitől illik vagy nem illik szeretni. Egyedül az érdekelt, olyan-e a személyisége, tud-e magából olyat adni, hogy akarjak dolgozni vele. Épp a napokban néztem újra Vámos Miklós Lehetetlen című műsorának azt a részét, amelyikben Cseh Tamás volt a vendég. Vámos rákérdezett, mit szól azokhoz a kritikákhoz, amelyekben őt tehetségtelen zenésznek és énekesnek nevezik. Amire Cseh Tamás pontosan azt a választ adta, amit én is gondolok erről, és amivel azonosulni tudok, nevezetesen, hogy rohadtul nem érdekes, mennyire vagy jártas a zeneelméletben, tudsz-e kottát olvasni, vagy jó-e a megjelenésed. Egyetlen dolog fontos: hogy játsszál, és ha az hat, ha megszólít bárkit, akkor minden további okvetetlenkedés érdektelen. A zene mindenkié. A dal ugyanaz marad. Ennek szellemében választok én is munkatársakat magam mellé. Eredetinek lenni ma már leginkább személyiség kérdése.

A Magnával kezdtük, zárjuk is azzal – a Tájról tájra a zenekar fontos projektjének tűnik.

Az, helyzetéből is adódóan: egyrészt legutóbbi dalunk, másrészt klip is készült rá; évek óta nem volt klipünk előtte. Tudom és örülök is neki, hogy nagyon megy, játsszák, szeretik. S igaz ugyan, hogy amikor írtuk, bele kellett csempészni néhány „elvárt” elemet egyes városokról, de úgy érzem, ez a dal a legjobbkor jött. „Kis ország, ne légy szomorú, mindenki szeretője vagy, lesz itt még sok száz randevú” – tehát ne akarjunk elmenekülni, ne menjünk máshová, éljünk ott, ahová születtünk. Vigyázzunk erre a kis országra, hiszen annyira szép, annyira a miénk.