Ilyen hidegben a fene sem vágyik a pusztaságba, Cserna-Szabó András József Attila-díjas író most mégis Rózsa Sándorról és többek között a Metallicáról, Sepulturáról és Lemmyről nyilatkozott. Andrást egy másik íróember, a több novelláskötetet és az Ektomorf-könyvet is jegyző Kiss László faggatta.
Fotó: Cserna Endre
Legutóbbi köteted, a Sömmi. a XIX. századi betyárok közé kalauzolja olvasóját – a szórakoztató, nagy lendületű regény két fő figurája Rózsa Sándor, valamint egykori cimborája, a történetet elmesélő idős Veszelka Imre. A könyvhöz trailert is készítettetek, melyhez az Ørdøg zenekar Hajnali állat című dala a háttérzene. Azonkívül, hogy a pusztai gazemberek kemények, mint az Obituary, hogyan fér össze világuk a metaléval?
A betyárvilág és a metalzene hasonló hangulatú műfajok, a főbb témák tekintetében pedig nagyarányú fedést érzékelek: vér, halál, gyilkolás, sötét, erőszak, gonosz hatalom, hazug társadalom, Sátán, lázadás, igazságtalanság, kegyetlenség, pokol, harag, bosszú stb. Hogy mást ne mondjak, metalklasszikusok címeivel is le lehetne írni Rózsa Sándor történetetét: pl. Highway to Hell, Killing is My Business, Kill ’Em All stb. Nem véletlen, hogy a Metallica koncertjei mindig a híres Sergio Leone-film, A Jó, a Rossz és a Csúf kulcsjelenetének aláfestő zenéjével (Morricone) indulnak. Ha a westernhez passzol a metal, az easternhez is passzolnia kell, gondoltuk. A SÖMMI. pedig – szándékaim szerint – vérbeli eastern.
Miért éppen az Ørdøg lett a választott banda?
Egyrészt azért, mert a SÖMMI. egyik főszereplője éppen az Ördög. Másrészt az Ørdøg zenekar frontembere, Vörös András régi olvasóm, és egy ideje barátom. Ahogy a klip szövegét mondó színész, Bajomi Nagy György is, őt még Szentesről ismerem. A hangfelvétel a Dürerben volt, a szörnyű hőség ellenére nagyon élveztem, bár nekem speciel semmi dolgom nem volt. Éppen ment próbára a Big Daddy Laca, én a büfé előtt álltam egy sörrel, szerintem azt hitte, én is valami zenészcsávó vagyok, elbeszélgettünk kedélyesen egy srácról, aki eltörte a lábát. Nem mertem megmondani, hogy én csak egy írócska vagyok, és fogalmam sincs, ki az a törött lábú gitáros.
Tudni rólad, hogy a metalt bírod: mikor, hogyan kerültél kapcsolatba a fémzenével? Az első kvinttől egyértelmű volt, hogy szerelem?
A klasszikus menetrend: 13 éves korom körül kezdődött, előbb a Ricse, aztán a Pokolgép, majd a Maiden, AC/DC, Judas, ilyesmik – aztán jöttek a rendes cuccok: Motörhead, Metallica, Slayer, Testament, Kreator, Voivod, Megadeth, Anthrax, Sepultura és a többi. Ültünk a rádió előtt, és vártuk a Garázst, hogy Feró beleüvöltse az éterbe: YEEEE! A metal volt a fővonal, de nem csak metalt hallgattunk: Stones, Zappa, Bowie, Iggy Pop, Auróra, Dead Kennedys, Exploited, Ramones, Tankcsapda, Bizottság, VHK, Európa Kiadó, Kispál – ezek mind jöhettek.
Egy levélváltásunkkor ölre mentünk, szétbarmolta-e a kilencvenes évek eleji keményebb grunge vagy a Nirvana a metalt, s mi a nu metal felelőssége a jóféle thrash háttérbe szorulásában. Nemrég jött ki az új Slayer és Megadeth, Max Cavalera is sötétebb, haragosabb irányokba mozdul, az Ektomorfot direkt nem említem – hogy látod most a szcénát, van metalremény, vagy nincsen, nincsen?
Igen, tényleg úgy gondolom, hogy a kilencvenes évek keményen odabaszott a rendes metalnak. Jött a Nirvana meg a többi nyálas nyavalygás, szörnyű volt. Még a Metallica is átment macskametálba, a régi bandák pedig vagy felvették a bonjovi-álarcot, vagy eltűntek jó pár évre. De aztán, mint minden rossz, ez is elmúlt. 2012-ben egy bukaresti stadionban ráztam a maradék hajamat a fantasztikusan és fülsiketítően dübörgő Slayerre, és azt gondoltam, hála Istennek, ezt is túléltük, itt vagyunk, és vannak zenekarok, amik nem kurvultak el. A Slayert nagyon becsülöm azért, mert a szar időkben is kitartott, és óriási lemezeket (is) csináltak (pl. God Hates Us All, 2001 vagy Christ Illusion, 2006). Ez a legújabb Slayer-korong (Repentless, 2015) nem a kedvencem, de egyáltalán nem árulás. Az az árulás például, amit a Metallica csinál a negyedik lemezétől, konkrétan majdnem harminc éve. Nagyon jó például a Testament utolsó albuma (Dark Roots of Earth, 2012), őket mindig is kedveltem, és nagyon szar például mostanában a Megadeth – de hát ez tulajdonképpen mindegy is, mert nem ezeknek az őskövületeknek kell életben tartani a metalt. Mindig kell jönni újnak, másnak, ahogy, mondjuk, a nagy metalhalál időszaka után, az ezredforduló táján jött a System of a Down, és hirtelen teljesen megújította az egész műfajt, de a Sepultura 2006-os Dante-lemeze is egészen úttörő munka. Most is vannak új és újabb kedvenceim, pár éve fedeztem fel a norvég Kvelertakot, a második lemezük (Meir, 2013) csodálatos, leginkább posztmodern metalnak hívnám a zenéjüket, fantasztikus koncertet adtak az A38-on. Ma pedig éppen a Tribulation koncertjére megyek, szeretem őket is, svéd death/black banda, a tavalyi (3.) lemezük (The Children of the Night) kitűnő. Azt hiszem, hogy most újra divat a metal, reneszánsza van. Nekem is volt az életemben jó pár év, amikor már alig követtem (hallgattam a régi zenéimet, de már nem érdekelt, mi történik), most pedig kb. 5 éve megint nagyon rajta vagyok a témán. Szerintem 10-15 éve alig érdekelt volna pár száz rockert, hogy meghalt Lemmy, most meg a sarki zöldséges néni is megsiratta a facebookon.
Ahogy nézem, olvasom, a te hősöd: Lemmy. Szíved helyén épül már a Halálcsillag című regényed főszereplője a koncertjén is ott nyomul. A frontember halálakor azt posztoltad a facebookon, hogy vigasztalhatatlan vagy. Van élet a Motörhead után?
Nincs. Lemmy éppen úgy volt önazonos, ahogy, mondjuk, Hamvas vagy Hrabal. Vagy Byron. Lemmyben ezt lehetett szeretni, hogy ő az volt, ami. Ő maga volt a rock’n’roll. Se több, se kevesebb. Megivott egy üveg whiskyt, felment a színpadra, elmondta, hogy „We are Motörhead, and we play rock’n’roll”, aztán úgy hörgött alulról a mikrofonba, ahogy senki más nem tudott, és végül elszabadult a pokol. Nem a siker, a pénz, a karrier vagy a díjak érdekelték, hanem volt egy útja, és azon emelt fővel végigment – tessék, lehet róla példát venni. Boldog vagyok, hogy még láthattam őt a színpadon. Már ő is öreg volt, én se voltam már fiatal, de láttam. Igen, ő volt az én (egyik) hősöm. Most is az. (Tíz éve a szentesi lecsófesztiválon vásároltam egy Motörhead-polót, azóta bírja, pedig a fiam is használja – bár neki pár hónapja vettem egy sajátot, úgyhogy a régi most már csak az enyém.)
