Dörrenjen meg a gitár, tépjék le a fejünket azok a fránya riffek. Jogos elvárások ezek egy olyan kihagyhatatlan koncerttel szemben, mint amilyennek a Cavalera-testvérek barba negrás fellépése ígérkezett. A szép pillanatok mellett maradt hiányérzetünk.

A Sepultura húsz évvel ezelőtt megjelent Roots lemeze a metal igazi klasszikusa, a mai 40-es korosztály meghatározó élménye. Kellemes izgalom fogott el, amikor kiderült, hogy Max és Igor Cavalera a Return To Roots turné keretében Budapestre is elhozza a múltidézést, hetekkel ezelőtt már minden jegy elkelt, hétfőn este a fivéreket telt ház fogadta a Barba Negrában.

Nagy akarásnak nyögés a vége? Igazságtalan volna, ha ezzel a lekezelő mondattal foglalnánk össze a látottakat. De egy kicsit mégis olyan érzés fogott el, mint sok-sok szilveszteri bulival kapcsolatban, amikor a parti már hónapokkal korábban le van szervezve, nagyon készülsz rá, aztán mégsem azt kapod, mint amit előzőleg elképzeltél. Várod a katarzist, de az valahogy mégsem akar megérkezni.

Maxék az ígértekhez híven eljátszották a teljes Roots albumot. Amikor megjelentek a színpadon, és belecsaptak a Roots Bloody Roots riffjeibe, na akkor jött a pofon. Kis túlzással olyan halkan szólt a cucc, mintha egy sarokba állított rádió kornyikálna. A dal záró akkordjai felérnek egy-egy pörölycsapással, letaglózó téma, amely egész egyszerűen erejét vesztette ezzel a hangosítással. Amikor egy metal-koncerten különösebb kiabálás nélkül tudsz beszélgetni a melletted állóval, akkor ott nem stimmel valami. Sajnos a volume gombot a koncert feléig nem sikerült feltekerni, onnantól is csak egy kicsit javult a helyzet.

Pedig a zenekar becsülettel tette a dolgát, rajtuk látszódott, hogy élvezettel játszanak. A jókora pocakot eresztő Max ugyan nem mozgott valami fiatalosan, de folyamatosan hergelte a közönséget, kommunikált, és arra azért maradt ereje, hogy fenekéig érő, varkocsokban lógó haját megrázza. És akadtak kifejezetten emlékezetes pillanatok is, hiszen a Rattamahatta még lehalkítva is gyönyörűséggel töltött el, ahogyan a Lookaway sejtelmes, zöld fényben úszó előadásmódja is felállította a szőrt a karomon. Elnézve Max Cavalerát az embernek az az érzése, hogy ez a fickó valahogy úgy fogja befejezni földi pályafutását, mint Lemmy: színpadon lesz az utolsó pillanatig, mert neki csak a zene fontos, ő csak a zenében él. És nem véletlenül hasonlítom Maxot a nagy Lemmyhez. Tegnap egy dal erejéig rá is emlékeztek a testvérek, az Ace of Spadest előadva tisztelegtek a tavaly elhunyt legendának.

Max és Igor Cavalera - Ace of Spades (Barba Negra)

A zavaró tényezők ellenére örök élmény marad, hogy láthattam ezt a koncertet. Nosztalgia, előtörő emlékek, egymásra találások. Egy mellettem álló figura minden előzmény nélkül, valószínűleg a már benne lötyögő sör hatására elkezdett kiabálni: Nat su kao! Hogy mit jelent ez? Nos, itt a válasz: fehér harcos. Az ominózus mondat a Kiskboxer című filmben hangzott el, aki a 90-es évek Zs-kategóriás akciómozijain cseperedett, az minden bizonnyal emlékszik a jelenetre, amint Jean-Claude Van Damme péppé veri a ringben az ellenfelét. Ennek a koncertnek számomra ez volt a legfőbb bája, a Barba Negra egy időgéppé változott, sokunkat visszarepítve a 90-es évekbe. Az áldott korba, amikor Max Cavalera vagy 30 kilóval könnyebben, és 20 évvel fiatalabban megalkotta minden idők egyik legjobb metal-lemezét.

Sepultura - Roots (teljes lemez)