Az megvolt már, hogy egész életedben rajongsz egy zenekarért, majd mire végre láthatod (mert viszonylag közel lesz, és van pénzed rá), akkor izgulsz fél évig, hogy ne legyen csalódás? Mert már öregek, te is elmúltál negyven, a zenekar meg még több, a tagok így 70 felé a fotókon sokszor elég ramatyul néznek ki, és a novemberben vásárolt jegyeddel a gyomrod kicsit görcsben van, hogy a májusi koncertig csak élnek még… Szóval ez egy nagyon szubjektív beszámoló a müncheni Aerosmith-koncertről, a nagyon rövid bakancslistám egyik pontjáról.

Fotók: Banita

Az előzenekar a 40 éves Foreigner volt, vagyis Mick Jones mint eredeti tag, és a hosszabb-rövidebb ideje vele játszó társai. Remek volt, jól szólt, énekes is rendben, de nem hiszem, hogy volt bárki a nézőtéren, aki miattuk vett jegyet, és ezt nyilván ők is tudták.

Nyolckor levonultak és megérkezett egy hangyarajnyi technikus, akik gyakorlatilag szétkapták és újra felépítették a színpadot, még a balettszőnyeget is lecserélték, de annyira nem gyorsan, hogy fél 9-kor tényleg kezdődjön a koncert, meg világos is volt nagyon, szóval vártunk még fél órát. Közben valahonnan épphogy nagykorú csinos lányokat tereltek a színpad és a nézők közötti sávba, sose jöttünk rá, hogy mi volt a feladatuk.

Az Aero Vederci-turné negyedik koncertje volt ez, a Facebook-on pedig élőben nyomtak részleteket az elsőről, vagyis pontosan tudtuk, hova kell helyezkedni, hogy jól lássunk mindent (és ma sem értem, miért vesz valaki olyan jegyet, hogy 40 méterről nézze a ledfalat??? DVD-m otthon is van.)

A kivetítőn előbb egy film fotókkal és lemezborítókkal a kezdetektől máig, közben jövögetnek a zenészek, végül a színpad kifutójából felsétál a lépcsőn Joe Perry és Steven Tyler. (Utóbbi rágózott, majd nagy ívben az árokban ácsorgó kislányokra köpte, de ezt a metaforát nem értem, így nem is magyaráznám meg.) Levegőt is alig kaptam, előbb a látványtól, egy perc múlva meg attól, hogy nem hallottam semmit Tylerből. Meg a zene is elég zavaros volt, és ez a közönséget is megzavarta, nagy jóindulattal sem mondható, hogy ájuldoztunk volna a gyönyörűségtől. Steven Tyler a fülénél tekergette a haját, meg a csípőjén a mikroportot, aztán egyre hisztérikusabban mászkált hátra, oldalra, a zenekar többi tagja közben a dobnál összeállt kiscsoportba, a közönségnek háttal, és próbáltak zenélni, de kifelé majdnem rémes kakofónia jött. Előbb azt hittük, túl jó volt a cucc, vagy playback lenne, csak nem jó tracket indítottak el, de valahogy csak eltelt a Let the music, aztán a Young lust is. Cryin’-nál lett némi hangja Tylernek, nem sok, jött a teljes kétségbeesés, hogy ez tényleg mindjárt 70, a hangszál is izom, és ugyan az arca elég feszesre van húzva, hangszállal ez már nehezebb, és továbbra is furán viselkedett (nincs tapasztalatom drogosokkal, de ilyennek képzelem). Énekelt két számot Joe Perry (nem volt annyira rossz, mint lemezen, de nem kéne erőltetni), Tylernek csak a hátát láttuk, amint hátul újabb mikroportot szerelnek rá, a mikrofon állványát is elveszik, majd visszahozzák, és közben technikusok is rohangáltak mindenfelé. Ezután lett hangja Steven-nek, mégis tud énekelni, hurrá, csak lesz itt valami! Pedig már viccelődtünk az előttünk álló turnépólóján, aminek hátán a városok vannak, hogy az utolsó 5-re már tuti nem kerül sor, addigra végez velük a drog, de lehet, hogy csak a hangtechnikusokat kell kirúgni. Sose gondoltam, hogy ilyen világsztároknál is előfordul ilyen trehány munka. Valószínűleg Tyler sem hitte, mert mikor a koncertnek vége lett először (a két ráadás előtt), nem a többiekkel ment le a színpadról, hanem a másik irányba indult, őrjöngve, tényleg féltünk, hogy megöl egy feketeruhás technikust. Ők éppen újra a színpadra csoportosultak, mert a ráadásra betoltak egy zongorát a Dream on-hoz, igaz, Tyler már játszott rajta, mikor egy újabb feketeruhás a lábainál még a kábeleket húzogatta, aztán csak sikerült ez is, Joe Perry is felment a tetejére gitározni, aztán volt Walk this way is, meg füst és konfetti. A színpadtechnika a hangot leszámítva szuper volt, kár, hogy leginkább a hangra lettem volna kíváncsi, de nem vagyunk egyformák.

Viszont a koncert háromnegyed részében Tyler baromi jól énekelt, Joe Perry is tud még gitározni, többiek is rendben voltak, nincs itt gond, pár év van még ebben, hátha olyan búcsúturné ez, mint a Rolling Stones-é, és sose lesz vége. Megérte 30+ évet várni rá! Életem egyik legjobb koncertje volt. Nem úgy, mint szegény hangtechnikusnak, aki a Walk this way alatt már valószínűleg a bostoni menetrendszerinti járaton zokogott... ;) Hangzás gondok ide vagy oda, igazi bakancslistás este volt. AeroVederci, Aerosmith! Titokban azért remélem, még találkozunk...

Kósa Melinda