Komoly kihívás, egyszersmind remek elfoglaltság megírni a világ egyik legnagyszerűbb rockbandájának biográfiáját. A Fülesbagolynak interjút adott Adrian Harte, aki a Faith No More igaz történetét vetette papírra, több száz órányi beszélgetés után.

Szeptemberben jelenik meg a boltokban Adrian Harte munkája, a könyv a „Small Victories : The True Story of Faith No More” címet viseli, utalva a szerző egyik kedvenc dalára, az Angel Dust-on megjelenő A Small Victory című nótájára. Adrian az elmúlt években gyakorlatilag az összes szabadidejét a könyv megírására áldozta, és a Faith No More rajongói minden bizonnyal már nagyon várják a hiánypótló alkotást. Igen, hiánypótló, hiszen a zenekarról korábban még sosem jelent meg egy ennyire átfogó, részletes képet adó életrajz, a könyv a legvérmesebb fanok számára is sok újdonságot, érdekességet rejteget.

Fotó: Adrian Harte és Billy Gould basszusgitáros

– Mikor ismerted meg a Faith No More-t, mi fogott meg a leginkább a zenéjükben?
A. H.: – Írországban nőttem fel, fiatal gyerekként többnyire a nálam idősebb srácokkal lógtam, akik már kifinomultabb ízléssel rendelkeztek, és a Faith No More irányába tereltek. 14-15 éves koromtól egyre inkább a rock és metal műfaj felé fordultam, különösképp a Guns N’ Roses iránt rajongtam, így aztán a Faith No More egy logikus továbblépésnek tekinthető. A The Real Thing korszakban sokat futott a zenekar a tévében, a Raw Power showban, és a Kerrang magazinban is. Emlékszem, hogy egy barátomnál láttam először a Live at Brixton videót, az is teljesen megfogott.

– Létezik-e és ha igen, melyik a kedvenc korszakod a zenekar munkásságából?
A. H.: – Az Angel Dust korszak egybeesett azzal az időszakkal, amikor egyre inkább belemélyedtem a zenékbe, és azt gondolom, hogy ez az album egyébként is kiállta az idők próbáját. Utólag is megerősíti azt a korábbi meggyőződésemet, hogy a Faith No More jóval többet kínált, mint amit az akkoriban ráaggatott funk-metal stílusnak tulajdonítottak. A könyvemet eredetileg egy részletes Angel Dust elemzésnek szántam, végül életrajzzá nőtte ki magát. De az Angel Dust-nak jelentős részt szántam, nagy részletességgel tárgyalja a lenyűgöző album mögött rejlő történetet. De a könyv írása arra is lehetőséget nyújtott számomra, hogy a Chuck Mosley-éra előtt kifejezzem a nagyrabecsülésemet.

– A FNM-rajongókat megosztó örök kérdés: Chuck Mosley vagy Mike Patton? Melyik éra áll hozzád közelebb?
A. H.: – Néhány évvel ezelőttig még az volt az általános nézet, hogy Mike Patton megmentette a Faith No More-t, Chuck-ra pedig lekicsinylően tekintettek, mint valami vicces figurára. Szerencsére Chuck visszaemelése (Mosley 2016-ban együtt lépett fel anyazenekarával - a szerk.) és banda újraalakulása egyfajta újraértékelést eredményezett, és Chuck személye, szerepe a halála előtt az őt megillető helyére került. Mint oly sokan, én is hamarabb hallottam Patton-nal a Faith No More-t, mintsem hogy tudtam volna arról, hogy volt egy előző énekesük is. És persze Patton páratlan, mind énekesi, frontemberi és szövegírói minőségében is. De Chuck tökéletesen passzolt a korai Faith No More nyers világához.

– Vajon Chuck-kal is hasonló irányt vehetett volna a zenekar pályafutása? Hasonló kreativitást, változatosságot fel tudtak volna vonultatni az egymást követő FNM-lemezek?
A. H.: – Ez egy érdekes felvetés... Magam is éreztem egy kísértést, hogy a könyvben egy „mi lett volna, ha” típusú, fiktív fejezetet elhelyezzek. De végül is a könyv elmagyarázza az okait, hogy a zenekar miért nem működhetett tovább Chuck-kal. Teoretikusan persze érdekes volna látni, hogy mi történhetett volna, ha a meglévő problémák nem léteztek volna. Azt hiszem, az emberek most úgy látnák, hogy micsoda csodálatos és eklektikus „kis kultuszcsapat” a Faith No More.

– Ugyanez a kérdésem vonatkozik a zenekar gitárosaira is. Jim Martin kiválása sok rajongó számára fájdalmas fejezete a FNM történetének. De vajon vele, az ő riffközpontú filozófiájával elképzelhető lett volna egy King For A Day vagy egy Album Of The Year-lemez létrejötte?
A. H.: – Úgy érzem, hogy ennél Jim sokkal több együttérzést érdemel, hiszen nem egy egyszerű feladat a Faith No More gitárosának lenni. A szakításban zenei és személyes ellenétek is közrejátszottak, és nem hiszem, hogy a közös munka folytatódhatott volna közöttük. Rengeteg riffet pakoltak a King For A Day lemezre is, a Jim-ügy jóval komplexebb kérdés annál, hogy a FNM nem akart riffekre építeni, miközben Jim feje csak a metalszólókon járt.

– Melyik a kedvenc FNM-lemezed, esetleg van-e kedvenc dalod, vagy ez mindig változó?
A. H.: – Azt hiszem, a fentebbiekből már kiválóan kiolvasható a válaszom. Mindig is az Angel Dust! A kedvenc dalaim is erről a lemezről származnak. A Midlife Crisis számomra maga a tökéletesség, a Faith No More esszenciája. És ahogy a könyvem címe is sugallja, az A Small Victory is nagy szerelem. Mint nagy futball-és sportrajonó gyakran járnak a fejemben az „A sore loser/ Yelling with my mouth shut” sorok. A The Real Thing is nagyon figyelemreméltó szerzemény. És a könyv írása közben új kedvencekre is rátaláltam, különösképpen ilyen szám a Chinese Arithmetic.

 – Mit szóltál a 18 évnyi csönd után megjelenő Sol Invictus albumhoz?
A. H.: – Kíváncsian, egyben nyugtalansággal telve vártam. De a lemez megismerése után elpárolgott minden addigi aggodalmam. Amikor meghallgattam a Separation Anxiety című dalt, tudtam, hogy ez egy igazán nagyszerű visszatérő lemez.

– Körülbelül hány FNM-koncertet tudhatsz magad mögött, van-e kedvenced közülük és ha igen, miért pont az?
A. H.: – A FNM 1.0-át csak kétszer láttam (Slane, 1992 májusában és 1992 novemberében, Dublinban), még nagyon fiatal voltam, nem volt lehetőségem rá, hogy Írországon kívüli koncertekre is elutazzak. A reunion óta azonban tizenkét alkalommal láttam őket, nyolc különböző országban. Mindegyik koncertjük fantasztikus, nehéz volna kiválasztani egy kedvencet. Először 2009-ben, Prágában találkoztam a zenekarral, ez egy csodálatos élmény volt. Az viszont egyenesen felejthetetlen, amikor 2012-ben felmehettem hozzájuk a színpadra Belgrádban.

– Hogyan ismerkedtél meg a FNM tagjaival, milyennek jellemeznéd a kapcsolatotokat, kizárólag szakmainak, rajongóinak vagy esetleg barátinak is minősíthető?
A. H.: – A blogomon keresztül ismertem meg őket. Ők mindig nagyszerűen viselkedtek a rajongókkal, és szerették a blogot. Azt mondanám, hogy a viszonyom a többségükkel több, mint szigorú munkakapcsolat, mint mondtam, ők nagyon közvetlenek és barátságosak.

– A rajongók csak interjúkon keresztül ismerik a zenekar tagjait, és nyilván mindenkinek van valamiféle elképzelése, sejtése a tagok személyiségéről. Te röviden hogyan tudnád jellemezni őket, milyen fickók a magánéletben?
A. H.: – Azt hiszem, hogy a könyvből meglehetősen jól átjön majd, milyen személyiségűek. Ami mindegyikükre jellemző, az az intelligencia, az önálló gondolatok, a szuverenitás. Okosak, viccesek és nagyon szeretik a zenekart.

– Mesélj kérlek a könyv elkészültéhez vezető munkafolyamatról. Hány interjú, találkozás után állt össze a kép, volt-e valamilyen emlékezetes pillanat ezeken a találkozókon?
A. H.: – Kezdetben rengeteget beszéltem velük telefonon, és sok e-mail-t váltottunk. Csak Mike Bordin-nal 20 órányi hívásom van rögzítve. Aztán két hetet San Franciscoban töltöttem, ahol Mike-kal, Jon-nal és Billy-vel találkoztam, akárcsak korábbi tagokkal, Mike Morris-szal és Wade Worthington-nal. Több mint száz interjút készítettem, 43 emberrel folytattam beszélgetéseket, a jelenlegi és volt bandatagoktól kezdve, a kiadóvállalatok emberein át, videoklip rendezőkön keresztül, és persze a gyerekkori barátok sem maradtak ki. Sokat dolgoztam a könyvön a munka után, vagy az ebédidőkben, és persze hétvégéken, amikor a teljes időmet ennek szentelhettem. 2017 júliusában kötöttük meg a szerződést a könyv publikálásáról, onnantól kezdve minden aprócska szabadidőmben már csak ezen dolgoztam. Novemberben utaztam San Francisco-ba, és csak írtam és írtam. Karácsonyt a családommal töltöttem, de a téli szünet nagy részében bezárkóztam írni. Idén februárban kivettem két hét szabadságot és akkor már napi 16 órában dolgoztam a könyvön, hogy a márciusi határidő előtt be tudja fejezni. Ez a munka igazi szerelem volt! Nagyon sok időt töltöttem el a fotók kiválasztásával is. A zenekartól kaptam egy egy egész „rakomány” képet, olyanokat, amelyeket korábban senki sem látott vagy épp olyan top-fotográfusok készítettek, mint Mark Leialoha és Dustin Rabin. Nehéz, de élvezetes kihívás volt a könyvhöz használt 60 legjobb kép kiválasztása.

– Hány országba jut el a könyv, hány nyelvre lesz lefordítva, tervbe van-e véve esetleg magyar fordítás?
A. H.: – A könyv mindenhol elérhető lesz, akár a helyi könyvesboltokban, akár az Amazontól, ahonnan már előre megrendelhető http://geni.us/YdG3. Magyarországon is megrendelhető http://bestsellers.hu/art- design/Small- Victories9781911036371, de csak angol nyelven. Remélem, hogy lefordítják más nyelvekre is, spanyolra és portugálra. Bolgár fordításról érkezett érdeklődés, és persze nagyon klassz lenne, ha magyar részről is jönne ilyen megkeresés.

– Hogyan látod a zenekar jövőjét, lesz-e folytatás, várható-e újabb lemez tőlük?
A. H.: – Őszintén szólva nem tudom, mit hoz a jövő. De nem hinném, hogy egy új lemez nélkül újra turnézni kezdenének.

– Te működteted a legnagyobb rajongói oldalt. A FNM 2.0 mennyi munkát igényel, hogyan értesülsz folyamatosan a zenekart érintő friss hírekről?
A. H.: – Igen, nagyon sokat dolgoztam rajta. Kezdetben sok hírt az internetes keresőkről gyűjtögettem. Aztán bejelentkeztem a zenekarnál, és bizonyos terjedő híreket lecsekkoltattam velük, és aztán közöltem a hírleveleiket is. A közösségi média megváltoztatta a hírfogyasztási szokásokat, az emberek már kevésbé függenek a speciális tematikájú blogoktól. Amióta családos vagyok, kevesebb időt foglalkoztam a bloggal, kicsit csökkentettem a tempót. A könyv készítése is rengeteg szabadidőt felemésztett. De amint a zenekar ismét aktívvá válik, én is újra magasabb fokozatra kapcsolok.

– Mesélnél egy kicsit magadról? Mivel foglalkozol, van-e családod és ha igen, ők hogyan viszonyulnak a FNM iránti rajongásodhoz?
A. H.: – Korábban újságíróként dolgoztam a BBC-nél és a The Guardian-nél, és majdnem húsz évet az UEFA webes és kommunikációs részlegénél is eltöltöttem. Svájcban élek, fiatal családom van, akik csodálatosan viszonyultak a könyvírásomhoz, és elviselték, hogy hosszú időkre eltűntem dolgozni. Azt hiszem, hogy a kisfiam és a lányom csak akkor fogja megérteni igazán, hogy az apukájuk mit csinált, amikor fizikai valójában is kézbe vehetik.

Szerző: Máté Sándor – Sütő Dániel