Mike Patton és bandája magabiztosan forgatja a Tomahawkot, a hallgató pedig megadóan engedi, sőt, kívánja, hogy fejbe kólintsa az indián harci szekerce.
Bár Mike Patton anyazenekara a legendás Mr. Bungle, az ezerféle projektben kalandozó énekes esetében lehetetlen egyetlen igazodást jelentő pontról beszélni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az 1999-ben alapított Tomahawkkal már az ötödik nagylemezt dobta piacra az aranytorkú fenomén, azaz eggyel több korongot, mint a Bungle tagjaként, és pont ugyanannyit, mint a Faith No More vokalistájaként. Ezek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy a Tomahawk meghatározó sarokpont a pattoni életműben, az experimentális vagy avantgard rockot játszó szupergroup tagjai érezhetően jól érzik magukat egymás társaságában és az általuk létrehozott zenei univerzumban.
Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen valóban kivételes tehetségű emberek alkotják a négyest. John Stanier dobos (Helmet), Duane Denison gitáros (The Jesus Lizard), Trevor Dunn basszer (Mr. Bungle) és Mike Patton jellegzetes, azonnal felismerhető ízekből kever tökéletes elegyet, a 2001-es nyitólemez óta a zenekar rajongói minden albumtól megkapták a Tomahawk-élményt, pedig a konzekvens alapok ellenére nem találunk két, egymáshoz hasonló alkotást a a diszkográfiában.
Pattonék a 2013-as Oddfellows óta nem jelentkeztek új anyaggal, most azonban itt a várva várt Tonic Immobility című album, amely március 26-án jelent meg, és mint a cím is utal rá (tónusos mozdulatlanság), a világon eluralkodó bezártságra, a pandémia miatt megváltozott élethelyzetre reflektál. Az együttesen nyoma sem tapasztalható a fáradtságnak, a Denison-Patton szerzőpáros egy zaklatott utazásra viszi magával a hallgatót, Stanier és Dunn (ő Kevin Rutmanist váltotta a zenekarban) pedig tökéletes ritmust adva pulzál a két virtuóz hátvédjeként. A 12 dalt tartalmazó lemez feszes, átlagosan 3 perces tételeket és megannyi emlékezetes pillanatot tartalmaz. Denison pont azt hozza, amiért szeretjük, gitárjából néhol fogós riffeket, máshol a westernek melankóliáját csalja elő, Mike Patton pedig szó szerint azt csinálja a hangjával, amit csak akar, a teljes arzenált felvonultatva, negyedik hangszerként hol a kristály tisztaságú ének, hol a karcos sikoly-ordítás kombó nyer teret előadásában. A rockrádió-barát refrének mellett olyan váltásokra számíthat a hallgató, amelyek miatt valóban szeretjük ezt a fantasztikus zenekart, és amelyek miatt legfeljebb a késő esti alternatív blokkokban kapna helyet a legtöbb nótájuk.
Ha kiemelkedő pillanatokról beszélünk, rögtön ki kell emelnünk a nyitódalt, a SHHH!-t meghallgatva a rajongót kapásból jó érzések tölthetik el, hiszen egyértelművé válik: megérkezett a Tomahawk világába. Patton az egyik percben még suttog, a következőben már lekiabálja a fejünket, pontosan ez az, amire tőle vágyunk. Erős tétel a második szám, a középtempós Valentine Shine is, hogy aztán rögtön eljussunk a lemez talán legkiemelkedőbb remekművéhez, a klipet is kapó Predators and Scavengershez. Skizofrénia a köbön, nagyjából minden összetevő benne van, amiért Mike Pattont és a Tomahawkot szeretjük. Denison szigorú riffjeire lebegősen énekel rá Patton, a váltás után jön az agyat letépő kegyetlenkedés, majd a rádióbarát refrén. Az ezt követő Doomsday Fatigue az Oddfellows dallamvilágát idézi, az ötödik dal, a kislemezként is megjelenő Business Casual pedig egy ízig-vérig klasszikus Tomahawk-költemény, amely z Oddfellowson és a Mit Gasnon is megállta volna a helyét. A Tattoo Zero ugyanígy e két lemez erényeit vonultatja fel, hogy aztán a Fatback lezárja a lemez dinamikusabb első felét. Az album második hatosa agyalósabb, lassabb számokkal operál, számomra innen az Eureka és a Sidewinder a két nagy kedvenc, előbbi érdekessége hogy Patton és Dunn szülővárosáról kapta a címét, mégis, olyan éjfekete sötétségbe borult, mintha valamilyen nagyon nyomasztó emlék kapcsolódna hozzá. A Sidewindertől se számítsunk feloldozásra, a dallamos verzére olyan refrént kapunk, mintha egy kellemes andalgás után egy betonkeverőbe tuszkolnák be megfáradt testünket. A lemezt lezáró Dog Eat Dog megint egy mozgalmasabb tétel, egy hatalmas Patton-ordítással fejeződik be, méltó módon búcsúzva a Tonic Immobility kacskaringós vonalvezetésétől.
Ha valaki szereti Mike Pattont és barátait, akkor ez az album nem fog csalódást okozni, épp ellenkezőleg: ismét el lehet merülni az elemzésben, az apróbb háttérzajok észrevételében, a hetek után is meglepetéseket hozó felismerésekben. Nagyon vártam a Mr. Bungle tavalyi anyagát, de még jobban a Tomahawkot, és talán furcsa ilyet kijelenteni: bár még csak március van, nálam aligha lehet más az év lemeze.
