Ha meghal egy legendás énekes, világszerte mindenki a dalai hallgatásával emlékszik rá. Egy magatartás-kutató szerint a nyilvánvalónál jóval többet jelent és mélyebb az elérhetetlen sztárok iránt érzett gyász.
A Soul királynője, Aretha Franklin a héten hunyt el detroiti otthonában 76 éves korában. Most még az is meghallgatja a kulturális ikonnak számító énekesnő dalait, aki egyébként nem volt kimondottan rajongó. A lejátszókon, a videómegosztókon és a közösségi médiában naponta többször pörög például a Respect című dala, amely az emberi jogok és a női egyenjogúság himnuszává vált az évek alatt, de sokan meghallgatják most a (You Make Me Feel Like) A Natural Woman vagy a Think című örökzöld slágereket is.
Teljesen természetes reakció, hogy ha egy világhírű előadóművész távozik az élők sorából, megnő iránta a közönség érdeklődése. Tom Petty 2017-es halálakor a dalai eladása 6000 (!) százalékkal ugrott meg. Prince 2016-os halálakor a Nielsen Music jelentése szerint a műveinek eladása 42 000 (!) százalékkal emelkedett. Az emberek úgy vitték a kis-és nagylemezeket - köztük a Purple Rain és a The Very Best of Prince című albumokat-, mint a cukrot.
Vannak olyan előadók, akik évtizedekkel a haláluk után is elképesztően népszerűek. Az 1977-ben elhunyt Elvis Presley, az 1981-ben elhunyt Bob Marley vagy a 2009-ben elhunyt Michael Jackson például felkerült a Forbes gazdasági magazin legjobban kereső hírességek 2017-es listájára, mert mindannyian legalább 75 millió dolláros bevételt produkáltak az örököseiknek.
Patrick Wanis amerikai magatartás-kutató a Yahoo Entertainment kérdésére igyekezett tudományos érvekkel alátámasztani a jelenséget. – „Olyan közel akarunk kerülni hozzájuk, amennyire csak lehetséges, és ennek az az oka, hogy ezek a sztárok a mi személyiségünk, az identitásunk részévé is váltak”.
A művészeket szeretjük és tiszteljük, és a gyásznak nyilvánvalóan ahhoz is köze van, hogy a dalaik emlékeket szabadítanak fel bennünk. A kutató szerint azonban ennél az evidenciánál többről van szó. Mint mondta: - „Akár helyes, akár helytelen, mindannyian kötődünk valamilyen formában ezekhez a hírességekhez, még akkor is, ha ez a kötödés csak egyirányú. Ezért ha meghal egy művész, az olyan, mintha egy kis részünk velük halna. Ilyenkor elveszettnek érezzük magunkat és kapaszkodókat keresünk. Egy híresség halála esetében ennek értelemszerűen a legkönnyebb módja, ha meghallgatjuk a dalait vagy megnézzük a klipjeit, filmjeit. Ez átmenetileg enyhíti a fájdalmat. Ha visszatekintünk egy művész pályafutására és a régi munkáira, az olyan érzést kelt, mintha mi is kapnánk egy darabkát a halhatatlanságból. Manapság, a digitális korszakban egyfajta virtuális intimitás alakul ki”.
Az internet és a közösségi média világában közelebb érezhetjük magunkhoz a hírességeket, mint korábban bármikor. Már nem kell hónapokat várni, hogy végre megjelenjen a kedvencünk új lemeze vagy filmje, nem kell hetekig ülni a tévé előtt a sorozata következő epizódjára várva. Manapság a neten azonnal hozzáférhetünk bármilyen tartalomhoz: gyerekkori és családi fotókhoz, a díjátadó gálák kulisszái mögött vagy éppen vacsora közben készült szelfikhez, sőt a sztárok időnként személyesen is kapcsolatba lépnek a rajongóikkal. A kutató szerint éppen ezért tűnhet úgy, mintha olyan embert veszítenénk el, akit valóban ismertünk, így a gyász érzése is valóságos. Tulajdonképpen azt gyászoljuk, amit az adott híresség számunkra jelentett, amiért nekünk személy szerint nekünk fontos volt. Ez nem a zenéről szól, hanem egy érzelmi kötődésről és érzelmi közösségről, amit mi magunk alakítottunk ki az adott hírességgel”-tette hozzá a kutató.
Patrick Wanis szerint éppen ezért nincs semmi probléma azzal, ha így reagálunk egy sztár halálhírére, de azért óvatosságra is int. – „Mindig azt mondom a pácienseimnek, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy túl legyenek a gyászon, de legyenek észnél, nehogy ez a felfokozott érzelmi állapot átcsapjon megszállottságba vagy függőségbe, mert azzal már a saját életüket sodornák veszélybe”.
