Azt eddig is tudtuk, hogy Win Butler imádja a spontaneitást, gondoljunk csak a New Orleansban rendezett David Bowie emlék-felvonulásra, de hogy valaki ennyire laza és jófej legyen, ezt álmomban sem gondoltam volna. Márpedig ezt most egy pesti kocsmában megtapasztalhattam.

Van olyan, mikor az ember próbál elképzelni egy ideális napot, reggel felkel, megreggelizik a teraszon, eltölt egy szép napot a természetben párjával, gyermekével, néhány barátjával, sörözgetés, eszegetés, a háttérben szól egy LGT emlékzenekar, utána indulás haza lazítani, vacsorázni, relaxálni. És akkor egyszer csak történik valami, jön egy hír, hogy a világ jelenleg egyik legsikeresebb és legtehetségesebb zenekara (akinek a koncertjére megvannak már a következő napra szóló jegyek), szóval jön a hír, hogy ennek a zenekarnak az énekese a koncert előtti napon spontán dj-szettet nyom egy VII. kerületi szórakozóhelyen, a Központ kocsmában. Az ember hiszi is meg nem is, de fent van a Facebookon, csak nem lehet átverés. Akkor az otthon helyett a belvárosba veszi az irányt, gyerekkel, baráttal együtt, beugrik egy fél órácskára, úgyis biztos megközelíthetetlen lesz, kordonokkal körülvéve, valami magasított pulton, biztonságiakkal körülvéve, de már az is jó lesz, ha az ember pár méterről le tudja fotózni. Mire odaérünk, kiderül, hogy a hely egy pici kocsma, nincsenek sokan, a dj-pult karnyújtásnyira tőlünk, azon gondolkodunk, hogy vajon belelóg-e a bilibe a kezünk vagy ez tényleg a valóság. Kiderül, hogy emberünk valóban itt lesz, de csak fél 12-től, addig egy bemelegítő dj nyomja, az is jó, ropja a rockzenét kedvelő kisfiú, a vagány barátnő, a jófej férj. Gyűlnek az emberek, innen-onnan ismerős arcok, félhírességek elszórtan, de jobbára átlagos fiatalok-középkorúak. Feszült vagyok, vajon hogy fog megjelenni itt Win Butler, egy egyszerű budapesti kocsmában, vajon besétál az ajtón, mint minden normális ember, vagy csörlőn, füstgéppel felturbózva leereszkedik egyesen a dj-pult mögé, mint ahogy egy szupersztár hoz illik? Míg ezen morfondírozom, egyszer csak ott áll előttem egy közel két méteres óriás, hatalmas kvékerkalapban, hosszú hajjal, terepszínű zubbonyban, melyre WB felirat van hímezve. Mint egy átlagos ember, csak kicsit más. Szóba elegyedik mindenkivel, nekem is sikerül. Fotót is szeretnék, de ezért nem lelkesedik, azt mondja akkor mindenkinek meg kéne engednie. Kedves, spontán, közvetlen. Megtudom, hogy ez valóban egy hirtelen jött dolog volt tőle, de egyébként valóban szokott dj-zni, már csak azért is, hogy " normális" maradjon. El se hiszem, hogy itt most teljesen átlagos módon beszélgetek egy emberrel egy VII. kerületi kocsmában, akit úgy hívnak, hogy Win Butler. Aztán meg aláírja a kisfiam kockás ingjét is, mert éppen az van nálam. És úgy jön-megy, mint aki odatartozik.

És mi van, akkor, ha ez az ember, akit egy egész világ imád, milliószor szimpatikusabb és közvetlenebb, mint mondjuk egy közepesen sikeres magyar alternatív zenekar frontembere? Azt már viszont senki sem hinné el, hogy ezek után nyom egy olyan dj-szettet, amelyben elegyedik a humor és a költészet, az alternatív zene, a diszkóval és a világzenével, kísérve egy néha félreütős, de alapvetően szimpatikus kongással, és egy fúvóssal. Megfért egymás mellett nála az Abba a Depeche Mode-dal és a Cure-ral, a Karftwerk a Queen-nel és a Rage Against the Machine-nal, a klezmer és arabos dallamokkal. Meg arra is van energiája, hogy ez előtte táncolóktól ajánlást kérjen egy magyar diszkószámra, Szűcs Judith egy régi slágerét teszik be neki, ő rádugja az erősítőt a telefonra és vigyorogva lejátssza. Remek ütemérzékkel váltogatja a stílusokat, ráérez az emberek hangulatára, mi pedig, mintha csak egy szörfdeszkán hasalnánk az óceánon sodortatjuk magunkat az árral. Közben úgy mosolyog, mint egy elégedett óvodás, a kezdeti fotózgatások és megilletődöttség után mindenki átadja magát az őrült hangulatú bulinak, lehetnénk akár Win jelenlegi lakhelyén New Orleansban is az utcán, de tényleg csípjen már meg valaki, itt vagyunk a budapesti központban egy maroknyi ember között, jó meleg van, már mezítláb táncolok a bőrkanapé tetején, a kisfiam elaludt mellettem, később pedig Will-lel szemben, az ő pultjára teszem le a kiürült sörösüveget mint sokan mások, mintha egy haverom lenne vagy egy kedves ismerős. Magával ragad a buli, Butler pedig látszólag eszméletlenül élvezi, hogy ilyen szűk térben, más zenéivel is hat a közönségre, le se lehet már törölni az arcáról a vigyort, ő is videózza a közönséget, többször is végigjáratja a telefonját, legyen neki is egy örök emlék. A végén, vicces módon Whitney Houston I Will Always love you című slágerével búcsúzik, és egy szál mikrofonnal elénekel egy dalt is. És többször megköszöni, hogy ott voltunk. Mi köszönjük, Win! Mostantól hivatalosan is te vagy az egyik kedvenc emberem a világon. Maga vagy a szerény kúlság. Várom az esti koncertet. Meg, hogy hirtelen valaki felébresszen és kiderüljön, hogy ez az egész csak a csodás álom volt csupán. De néha úgy tűnik, tényleg vannak álmok, amik valóra válnak.

Nagy Alexandra