Mint egy közelgő hurrikán, egy ronda, nagy vihar - Billy Gould basszer jellemezte így a Faith No More „Angel Dust” című albumát, amelyet a Kerrang magazin minden idők legnagyobb hatással bíró lemezének titulált. Az „Angyalpor” most 25 éves, boncolással ünnepeljük a szülinapot.

Bár meglehetősen túlzónak tűnhet a Kerrang jelzője, az Angel Dust valóban a ’90-es egyik legfontosabb lemeze, és korántsem csak a Faith No More pályaívében jelent mérföldkövet. A mai napig inspirálja a metal és rock-szcéna zenekarait, a nu-metal műfaj egyik legfontosabb vírusgazdája, olyan bandákat fertőzött meg, mint a Korn, a Slipknot, a Papa Roach, a Disturbed, az Ill Niño, és még sorolhatnánk napestig... Egy igazi bestia, amelyre tökéletesen ráillik a Billy Gouldtól fentebb idézett leírás, egy gomolygó felhőszörny, amely néha megengedi, hogy a Nap kisüssön mögüle, de aztán gyorsan újra rabságba ejti előlünk a fényt.

A dal, amelyet mindenki ismer az Angel Dustról:

Az Angel Dust (Angyalpor) egy tudatosan a kontrasztokra építő képződmény. Billy Gould a lemez címéről korábban azt mondta, hogy az ő találmánya volt, és azt akarta vele kifejezni, hogy mennyire kétarcú minden. Egyrészt az angyalpor egy kellemes csengésű szó, megidézi a mennyek szárnyas küldötteit, akik az emberek képzeletében gyönyörű lényként élnek. Ugyanakkor az angyalpor az egyik legdurvább hatású drogot (PCP) is takarhatja, amely lassan, de biztosan felőrli a testet és a lelket. Az album borítójának megtervezése is ezt a kettősséget tükrözi. A fedlapon a hófehér, csodálatos kócsag, a hátoldalon pedig a nyers hús, a feldolgozásra váró szarvasmarhák látványa. Élet és halál, lent és fent, fekete és fehér - ilyen az Angel Dust, hullámzó, nyugtalanító anyag, liftezik a lélekkel, és nem ad feloldozást.

A mai napig frissnek hat a Midlife Crisis:

A lemez 1992 június 8-án került a boltokba és jókora meghökkenést váltott ki még a banda rajongóiból is. Az 1989-es The Real Thing után senki sem volt felkészülve ekkora váltásra. A közönség olyan dalokat várt a zenekartól, mint az Epic vagy a Zombie Eaters, ám a Faith No More-t nem a megfelelési kényszer hajtotta, és a népszerűségrobbanást kiváltó albumhoz képest egy merőben más hangzásvilágú anyaggal rukkolt elő. Jól emlékszem azokra az időkre: kezdetben képtelen voltam megemészteni az Angel Dustot. A „Midlife Crisis” az „A Small Victory” vagy a zenetévéken is ronggyá játszott feldolgozásszám, az „Easy” első hallásra bejött, de a többi dallal nem igen tudtam mit kezdeni. Némi idő kellett hozzá, hogy hasson ez a furcsa koktél, viszont amikor ráéreztem az ízére, teljesen fejbe kólintott, beszippantott, maga alá gyűrt.

A banda legnagyobb költségvetésű klipje az A Small Victory-hoz készült:

A Faith No More az Angel Dust albumig egy teljesen logikus, lineáris fejlődésen ment keresztül. Az énekesváltás, Mike Patton érkezése dinamikát vitt a csapatba, de a The Real Thing nem jelentett drámai változást az előző lemezekhez képest. Nem így az Angel Dust. Patton ezen a lemezen már nem csak egy eszközként szolgált, nem csupán arra korlátozódott a szerepe, hogy felénekelje a cuccot, és írjon néhány szellemes szöveget. Ekkor már maximálisan kivette a részét a kreatív munkából, és a hatása egyértelműen más irányba terelte a zenei sokszínűségre egyébként is fogékony csapatot. Egyedül Jim Martin gitáros lógott ki a sorból, a jellegzetes szemüveget viselő, nagy szakállú metal-embernek nem igazán ízlett a paradigmaváltás, és nem sokkal azután, hogy nagy nehezen elkészült az Angel Dust ráeső részével, ki is lépett a bandából. Persze igazságtalanok volnánk Jimmel, ha azt állítanánk, hogy rossz munkát végzett, hiszen minden ellenérzése dacára a lemezen nem csak a rá jellemző fogós riffekkel operált, gitárjátéka tökéletesen alkalmazkodott a zene hangulati váltásaihoz. A mai napig nem tudom megfejteni, hogy a The Real Thing albumon Patton miért erőltette kizárólag a nazális hangokat, mindenesetre az Angel Duston szakított a „hülyegyerek” imázzsal, és a teljes repertoárját felvonultatta páratlan énekesi adottságainak.

Kulisszák mögött, így készült az Angel Dust:

Összességében elmondható, hogy az egyórás anyag igazi remekmű, az első másodperctől az utolsóig izgalmas, meglepetésekkel teli. Egy pillanatra sem ül le, nincs olyan dal, amely kilógna a többi közül. A zakatoló „Caffeine”, a máig frissnek ható „Midlife Crisis”, a borongós „RV”, a paranoid „Crack Hitler”, vagy a teljesen elborult „Jizzlobber” 1992-ben teljesen új távlatokat nyitottak a metalzenében, a Faith No More pedig szintet lépett, egy másik dimenzióba jutott, ahonnan később olyan kiváló lemezekkel hipnotizálhatták a nagyérdeműt, mint a „King for a Day... Fool for a Lifetime”, az „Album of the Year” és a legutóbb, 2015-ben megjelent Sol Invictus.

Mára az Angel Dust az ikonikus státuszba lépett, több, mint 2 millió példányban kelt el világszerte, 2015-ben a Rhino Records újra kiadta eddig meg nem jelentetett dalokkal. 25 év az egy emberöltő. Sok vagy kevés ennyi idő? Ahhoz nem volt elegendő, hogy megunjam ezt a nagyszerű lemezt.

Bizarr klipet kapott az Everythings Ruined:

Teljes album: