Ma reggel morcosan ébredtem és ennek most az Asking Alexandria nevű fiúcsapat issza meg a levét. A srácok kiadtak egy új videót... Mit mondjak? Az összes ellenérzés felszínre tört belőlem, amelyet ezek a producerek által összetákolt bandák kiválthatnak egy jóérzésű rockdaddy-ből.

Kémia, kémia és még több kémia. Stílustól, ízléstől függetlenül csak és kizárólag akkor jöhet létre valami értékes, ha egy zenekar tagjai között működik az egymásra ráérzés, összehangolódás, hasonló frekvencián rezgés képessége. Nem is biztos, hogy a képesség a megfelelő szó, inkább adottság ez: néhány ember összeáll, és a közös alkotásból megszületik a mű, ha úgy tetszik a gyermek, aki a szülőktől örököl valamit, egy kicsit mindenki reprodukciójaként él tovább.

A jól működő zenekarok ismérve ez, amikor a produktum magán viseli valamennyi alkotó keze nyomát. A legnagyobb bandák ezért válhatnak hallhatatlanná, ezért nem érződik zenéjükön a kényszer szülte izzadtság, ezért nem az aktuális trendek iránti megfelelés a fő mozgatóerejük, csakis a vegytiszta „szerelem”, a zenéről való hasonló gondolkodás - azaz a kémia.

Egészen más a helyzet az olyan kreálmányoknál, mint például az Asking Alexandria. Az ilyen típusú csapatokat talán nem is szabad zenekarnak titulálni. Termékek, a millió dollárokat fialó zeneipar építményei, némelyik egy videó után eltűnik a horizontról, másokból akár több albumot is ki lehet facsarni és kellően befuttatni ahhoz, hogy stadionokat töltsenek meg rikoltozó tinilányokkal.

Megmondom az őszintét: én még életemben nem hallottam az Asking Alexandriáról. Pedig a wikiben olvasom, hogy már 2008 óta léteznek. Az új videójukba ma reggel futottam bele, a rend kedvéért rögzítem, hogy a szám címe The Black, és első nézésre tudtam, hogy miért nem szeretem az efféle „muzsikát”. Szintetikus, pózőr, giccses, unalmas. Eredetiség? A törekvésnek a jelét sem lehet felfedezni - igaz, erre nyilván nincs is szükség. Öt jóképű, fiatal srác, akik előírásszerűen hajlonganak, úgy csinálnak, mint a kemények, miközben alighanem minden reggel a fodrásznál ücsörögnek egy frissen facsart narancslé társaságában. Csak a külsőségek dominálnak: piercing az orrban, tetkó a megfelelő bőrfelületen, trendi pulcsi valamelyik legmenőbb divatmárka kollekciójából. Az amúgy fasza megszólalás, keverés nyilván a stúdiómunkát dicséri, érdemes rákeresni a videómegosztókon fellelhető élő produkciókra, na ott már jóval harmatosabb a sound. Ezekre a srácokra Corey Taylor csak ránézne - menten szörnyethalnának. És ezeknél a szerencsétleneknél léteznek sokkal halványabb társaságok is... tényleg, nem pécézem ki őket, csak ma ők akadtak fenn a szűrömön.

Konklúzió? Legfeljebb annyi: a világ menthetetlen. No, de a rock is az volna?