Rap, metal, Vad Fruttik, Tóth Vera, és a sor folytatódik – mi keresnivalója az irodalomnak a zenei piacon? Vagy mi a zenének az irodalomén? Sztáréletrajzok és könyvkiadás kapcsolatáról, zenéhez fűződő viszonyáról Kiss László kérdezte Szabó Tibor Benjámint, az Athenaeum Kiadó főszerkesztőjét.
Az Athenaeum az ország egyik legpatinásabb kiadója, nem akármilyen múlttal: közvetlenül a kiegyezés megkötése után indult be, s a kommunista államosításig, 1948-ig olyan nagyságokat jelentetett meg, mint például Jókai, Ady, Krúdy, Móricz, de az Athenaeum jegyzi Madách Tragédiájának első kiadását is. Ha valaki az utóbbi években Coelhót keresett, vagy Jonasson regényeit akarta olvasni, ugyancsak az Athenaeum kiadványát vette le a polcról, de ennél jóval színesebb a paletta. Tavaly más csatornákat is megnyitottatok – zenei tematikájú könyvek jelentek meg a standokon. Mi indokolta a profil ilyen irányú szélesítését?
Emich Gusztáv valójában 1843-ban alapította könyvkereskedését Athenaeum néven (a Kígyó téren), amely (a korszak Európájában általános üzleti modell szerint) antikvárium, kölcsönkönyvtár és kiadó is volt egyben. Ehhez vásárolt/alapított a tulajdonos hamarosan saját nyomdát, miközben fontos lapokat is megszerzett – az Athenaeum az első valódi médiabirodalom volt Magyarországon. Részvénytársasággá valóban csak a kiegyezés után vált, első kiadói sikerei azonban nem a Jókai-Krúdy-Ady hármashoz kapcsolódnak, hanem Petőfihez. A helység kalapácsának 1844-ben indult hódítása alapozta meg a cég későbbi stabil gazdálkodását. És ezzel valójában a kérdésre is válaszoltam. Könyvkiadóként olyan történeteket, figurákat keresünk, amelyek és akik tömegek érdeklődését képesek magukra irányítani (ahogyan Petőfi) – magától értetődő tehát, hogy a populáris kultúra számunkra fontos tartalommező. És hát, látod, a zenei tematikájú könyvek megjelentetése ebben az értelemben nem is a profil szélesítését jelenti, csupán a feladatunk ellátását. Az pedig már a szerkesztőség ízlésválasztásairól mond valamit, hogy az adott területről pontosan kikről íratunk könyveket. Lényegesnek tartom, hogy az egyébként hasonló mértékben működőképes könyvkoncepciók közül azokat kezdjük el fejleszteni, amelyekhez a szerkesztői közösségből legalább egy embert valamilyen személyes érintettség fűz (legyen valaki, akinek fontos a könyv).
Konkrét elképzeléseitek voltak a zene felé mozduláskor, vagy rábíztátok magatokat a kiszemelt szerzőkre?
Mindent az olvasói elvárás határoz meg. Mi vagyunk az olvasókért, nem fordítva – ez a legfőbb törvény. Az összes többi szempont csak az olvasói után érvényesülhet. Tóth Vera maga írta a könyvét, Kónya Orsolya alkotószerkesztő támogatása mellett (ebből lett a Gyémánt). Géczi János, A Bunkerrajzoló című, Likó Marciról szóló kötet szerzője valójában egy negyven évvel korábbi szociográfiáját (Vadnarancsok) folytatta ezzel a munkával. Mr. Busta esetében a nagyon magabiztos, offenzív alkotói gesztusokat (Mr. Busta flow-ja) állítottuk szembe a legelegánsabb magyar popkult újságíró (Horváth Gergely) finom modorával, protestáns konzervativizmusával (így született a Magadnak írod a sorsod). Az Outcast a kakukktojás, az teljesen más rugóra jár, mint a többi. A világhírű metalsztár életéről nem egy lényfeltáró beszélgetés, nem is szociográfia készült, hanem konkrétan egy irodalmi igényű életregény, egy próza, amit prózaíróval írattunk meg.
Zenészek életrajzaival sokszor találkozni a könyvesboltokban, olyannyira nem újdonság a műfaj, hogy szinte már az a meglepő, ha valakiről nem készült biográfia. Miben hoznak újat, miben mások a kiadó ilyen témájú könyvei?
Egyik sem hagyományos értelemben vett celebkönyv, az biztos. A Bunkerrajzolóban van egy rész, amelyben Marci azt meséli el, hogy szoktatta rá saját anyját a drogra. Az Outcastban Farkas Zoltán a tiltás ellenére is megnézi halva született gyermekét a kórházban. Tóth Vera elmeséli, milyen volt az, amikor hónapokig attól rettegett, hogy egy vonat átmegy a fején. Ezek nem műanyagproblémák, nem bulváros botrányok – hanem emberi drámák. Nem vagyok benne biztos, hogy üzletileg is teljesen jó döntést hoztunk, amikor műbalhés műcelebek történetei helyett olyan sztorikat vittünk piacra, amelyekben bőr szakad, csont törik, és hússzaga van mindennek. De az elmondható, hogy ennyire egyenesben, kompromisszummentesen mások most nem próbálkoznak.
Milyen zenei utakat tervez bejárni az Athenaeum kiadó a közeli jövőben?
Legszívesebben Waszlavik-életrajzot íratnék, ez az igazság. De nem tudom, lenne-e rá olvasói igény annyira, mint amennyire engem ez a téma érdekel. Sokféle tervünk van, de egyik sem közzétehető ma még. Ahogyan az viszont igen, hogy elkezdődött A Bunkerrajzoló musical fejlesztése a veszprémi Pannon Várszínházzal. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon egy sajtótájékoztató keretében jelentjük be a részleteket.
Tóth Vera, Farkas Zoltán, Mr. Busta, Likó Marcell – ez már lassan, ha akarom, egy komplett zenekar. Elég neccesnek tűnik, de tegyük fel, hogy akarom: nem gondoltatok még arra, hogy a kiadóhoz tartozó zenészek valamilyen formában együtt is megmutassák magukat, hogy tényleg megszólaljon az irodalom?
Ha mindannyiukat nehéz is lenne ugyanarra a színpadra állítani zenével, az azért (nem titkolom) eszembe jutott, hogy a két állig kivarrt kemény sztárt, Bustát és Farkas Zolit rá kellene venni egy featre. Gondolj csak bele! Nem egyszerű történet, de talán nem is lehetetlen.
Egy városban éltünk, egy gimibe, horribile dictu, egy osztályba jártunk. Nem tudtam nem meghallani, ahogy tiniként a Bonanza Banzairól és a Depeche Mode-ról zenged az ódát, később pedig Ákos nagyszabású művészete is gyakorolt rád bizonyos hatást. EPIC – Az első küldetés című ifjúsági regényedben is szól a zene, konkrétan a metal, a készülő második kötet pedig a rap világát is megidézi. Mi dönti el, milyen zene kerül egy irodalmi szövegbe? Te ugyanazt hallgatod, amit a szereplőid?
Jaj. Hát, tizenhat évesen az embernek vannak megbocsátható tévedései. Az akkori (1993) Ákos-elfogultságommal ma szembesülni például kifejezetten kínos. Szerencsére a volt osztálytársaimon kívül erre kevesen emlékezhetnek. A Depeche Mode csodálatos univerzum, bár ma már ritkán látogatok a világukba. Munkazenét, igen, mindennap hallgatok. A nagyon stresszes, menedzselős időszakokban esténként Busta pörög, a legkeményebb nóták, mert segítenek kioldani (nem narkózom, nem iszom – a trágár rap engem kisüt), adminisztrációs melóhoz mindig metalt teszek be, írás közben pedig csakis trip-hop megy. Belly of the Beast Azxza-tól. Évek óta ez a legstabilabb track a playlistemen.
