Nem a tinik, hanem a szülők pogóztak. Nem az okostelefonok, hanem az ördögvillák voltak a levegőben. Nem öreges lötyögést láttunk, hanem egy energiadús metalpunk zúzást. Therapy? koncerten jártunk.
Fotó: Darko Jakovljevic
Nem tudom, hogy a tűzoltóság hol maximalizálta az A38 Hajó látogatói számát, de az nyilvánvaló, hogy túl sok embert engedtek be a szervezők a Therapy? koncertjére. A teremben moccanni sem lehetett, se ki, se be, és ez bizony hatással volt az élvezhetőségre. És ha már a negatívumoknál tartunk, ide sorolandó az előzenekar is. A Flesh Roxon egy finn punkrock banda, de annyira kőegyszerű, hogy az már fáj. Ilyet csapat itthon is könnyen fellelhető garázsokban, alagsori próbatermekben. Hogy a Therapy? miért őket cipeli végig Európán, rejtély.
Ennyit a nyafogásról, innen már csak a pozitívumok jönnek. A Therapy? kétszer is megjárta a Sziget nagyszínpadát, volt szerencsém mindkétszer látni őket, és biztosan állíthatom, hogy semmit sem kopott a lendületük. Egy olyan trió áll a színpadon, ami láthatóan minden egyes pillanatát évezte a koncertnek. Michael McKeegan basszeros végigmosolyogta a koncertet, Neil Cooper a szart is kiverte a dobcuccból, Andy Cairns pedig hol kipeckelt szemekkel énekelt, hol pedig barátságosan konferálta a dalokat. A műsor egy hamisítatlan best of program volt, természetesen sokszor megidézve legsikeresebb lemezük, a Troublegum dalait. A 30-as, 40-es családapák örömittasan üvölthették Andy-vel, hogy "I'm bitter / I'm twisted / James Joyce is fucking my sister", és pogózhattak az olyan slágerekre, mint a Trigger Inside, az Isolation, a Teethgrinder, a Nowhere valamint a Screamager. És hát igen, ez az a korosztály, ami nem okostelefonon keresztül nézte a koncertet. Üdítő volt látni, hogy nem ájfonok, hanem ördögvillág magasodtak a fejek felett.
Az említett barátságos közeget mi sem jellemezheti jobban, hogy a koncert után visszajött a terembe Andy Cairns, hogy fotózkodjon, dumáljon egyet a rajongókkal. Egy ilyen, egész estét terápiát minden búslakodónak receptre iratnám.
