2020. feb 16.

Sokkal jobban izgat az agyalás, mint a bulizás

írta: Szendőfi Bori
Sokkal jobban izgat az agyalás, mint a bulizás

Jónás Vera énekes, dalszerző talán a legkozmopolitább magyar zenész, Londonban tanult, Amerikában turnézott, Japánban jelent meg lemeze, most mégis itthon készül teljesen újfajta produkciókra.

jonas_vera_4_csk.jpg

Három lemez, egy Artisjus és egy Fonogram-díj után azt mondja, nem az a legfontosabb, hogy dalokat írjon és koncertezzen, és esze ágában sincs egy turnébuszban leélni az életét. A zenében nemcsak az önkifejezés élteti, hanem a közönség szerepét is próbálja megtalálni, a kísérletező, alkotó projektek izgatják. Sőt, a Fülesbagolynak arról is mesélt, hogy igazából több élete is van.

Nem volt egyszerű időpontot egyeztetni, azt mondtad, folyamatosan próbálsz…
- A Soharóza kórussal dolgozunk egy közös produkción, amit március 17-én mutatunk be a Müpában, így jó ideje minden nap próbálunk vagy Halas Dórival írjuk a műsort, ez tölti ki az időmet és a gondolataimat.

Mi várható ezen a koncerten?
- Tulajdonképpen ez egy kísérleti produkció, egy koncert performansz lesz, ami az én dalötleteimből indul ki, de rengeteg játék, színházi elem és interaktivitás van benne, arra törekszünk, hogy a közönséget is bevonjuk majd. Az előadás címe BACK-PACK, ami hátunkon hordott családi csomagot, örökséget szimbolizálja. Honnan jöttél, ki vagy, milyen mintákat hordozol, mit adsz tovább, hogyan rendezed át a válladon a súlyokat úgy, hogy kényelmes legyen, de mi az, ami mégis örökké nyomni fogja. Tulajdonképpen az örökségünk és az öröklés témakörét boncolgatja mikro és makro szinteken. Úgy érzem, hogy ez egy olyan koncert lesz, amilyen eddig még nem volt a hazai zenei szcénában. És borzasztóan izgalmas, hogy a Müpás bemutatóra két nap alatt az összes jegy elfogyott.

Mikor jöttél rá arra, hogy a zene az önkifejezési formád?
- Az elég hamar kiderült, hogy az én kifejezési módom a színpadhoz, a közönséghez köthető. Szereplős gyerek voltam, szavaltam, az otthoni nappaliban Disney Aladinját egy személyben adtam elő, a gyerekzsúrok többszólamú éneklésbe vagy közös táncba torkolltak, szóval fontos volt, hogy figyeljenek rám. Arra is hamar rájöttem, hogy van affinitásom az íráshoz – a családunkban szokás volt, hogy ha valakinek születésnapja volt, akkor saját készítésű ajándékot adtunk. Egyszer, 8-10 éves korom körül a nagyapámnak egy nyolc versszakos verset írtam, amire borzasztóan meghatódott, azt mondta, soha ilyen szép ajándékot nem kapott, én pedig nem éreztem ennek a súlyát, mert annyira könnyen jött.

A család indított a zenélés útján is?
- Mindig is éneklős család voltunk, igaz, senki nem zenész, de például anyukám kórusban énekel, apukámnak pedig van egy hobbi rock zenekara. Mindig szólt nálunk a zene: Frank Zappa, Beatles, Elton John, Pink Floyd, ebben nőttem fel. A dalszerzés is valahogy természetesnek tűnt, abszolút ösztönből írtam.

Aztán ki tanított erre, hogyan kezdődött a képzésed?
- Gimi után az ELTÉ-n antropológiát tanultam, ez a szüleim megnyugtatására is kellett, hogy legyen egy „rendes” szakmám. Mikor ez megvolt, nekiálltam, hogy megvalósítsam a saját álmomat és zenét tanuljak, így a londoni London Centre of Contemporary Music iskolában kötöttem ki.

Miért éppen ott?
- Egy zenei workshopon megismerkedtem egy lánnyal, aki meghívott magához Londonba, és azonnal beleszerettem a városba. Lenyűgözött a multikulturális légkör, az angol nyelv, a sokszínűség. Aztán találtam ezt a remek iskolát, ahova fel is vettek ének-, majd később dalszerzés szakra.

jonas_vera_13_csk.jpg

Mennyire volt nehéz bekerülni?
- Volt egy felvételi, amire persze készültem, de nem úgy álltam hozzá, hogy összedől a világ, ha nem kerülök be. Sőt, volt olyan zenesuli kint, ahova jelentkeztem, de nem vettek fel. Szerintem meg kell mindent próbálni, ami érdekel, valami csak összejön.

Könnyen vetted az akadályokat menet közben is?
- Nagyon szerettem kint élni, sokáig azt gondoltam, hogy megérkeztem, aztán ez később elmúlt, megtapasztaltam az igazi magányt is, amit az érez, aki a világ másik felén egyedül van, távol a szeretteitől. De rengeteg jó oldala is volt persze a kint létnek, a szakmai fejlődésről nem is beszélve. Eléggé fel kellett kötni a gatyámat, egyre nehezebbek lettek az évek, de nagyon inspiráló volt a közeg.

Mi más a kinti oktatásban a hazaihoz képest?
- Én csak az LCCM-ről tudok nyilatkozni, itt olyan zenészeket képeztek, akik több lábon tudnak majd állni. Ez a kulcsa szerintem nemcsak a zenész létnek, de a mai világunknak is. Persze, bárkinél megeshet, hogy világsztár lesz, de azért ez nem biztos, úgyhogy tanultunk hangszerelni, reklámzenét írni, olyan hangképzést, amivel akár később tanítani is tudunk, szóval a zenén belül több szakmát próbáltak átadni. Rengeteg olyan dolgot is tanultam, ami nem közvetlenül a zeneszerzéssel kapcsolatos, hanem pl. business, zenei menedzsment, brandépítés.

Mihez kezdtél a suli után?
- Bekerültem egy amerikai tehetségprogramba, úgyhogy London után hirtelen Floridában találtam magam, ahol egy alkotói közösségben dolgozhattam 32 különböző országból érkezett zenésszel, majd turnéztunk is Amerika keleti partján. Ez talán még multikultibb élmény volt, mint London, mert a csapatban a kongói rappertől a kínai zajzenészen át sokféle egyéniség volt.

Mindezek mellett mégis itthon jelent meg lemezed.
- Ebben az időszakban ismerkedtem meg az első menedzseremmel Budapesten, nagy indító löketet adott, hogy valaki lát bennem fantáziát, így a program után visszatértem Magyarországra, bár sokáig ingáztam London és Budapest között, mert kint is volt egy zenekarom. Itthon a 2013-ban a Jónás Vera Experiment zenekarommal megjelent első nagylemezem éppen egy hiányt pótolt. Akkoriban ez a dalszerzői stílus nem igazán volt jelen a hazai zenei szcénában, így egyfajta egzotikum volt, pláne, hogy külföldről jöttem épp haza, angolul énekeltem…

Ez utóbbi tudatos döntés volt? Nem gondolod, hogy itthon nagyobb közönséged lehetne magyar dalokkal?
- De, abszolút egyetértek. Viszont szeretek ösztönösen működni a zenémben. Nekem valahogyan angolul jönnek a dalok, volt pár magyar próbálkozásom, de nem igazán tetszettek. Mások is írtak nekem magyar szöveget, van is a lemezeimen, de az angolt közelebb érzem magamhoz.

A nyugati kitérők után hogyan kerültél aztán a világ másik felére, Japánba?
- Egy kinti kiadó megtalált, hogy szeretné kiadni az első nagylemezemet, és aztán meghívtak, hogy turnézzunk is ott. Először szólóban mentem ki, és a kiadó leszervezett nekem egy japán zenekart, akik megtanulták a dalaimat, velük volt egy pár zenekaros koncert is. Később pedig voltunk a saját zenekarommal is egy nagyobb ázsiai turné keretein belül.

Ez azért egy nagyon más világ.
- Igen, és az a három ország, ahol játszottunk, Japán, Korea és Kína is teljesen más egymáshoz képest is. Japán zárt és alázatos közeg, Korea viszont sokkal lazább, nyitottabb világ. Kína volt számomra a letávolabbi kultúra, bár igaz, a turné során nem is igazán volt alkalom az elmélyülésre, legfeljebb gyors városnézésekre.

Hogyan fogadták kint a zenédet? Hogy fogyott Japánban a lemez?
- Nem tudok pontos adatokat, de inkább a streamelés volt jellemző, ott is ugyanúgy haldoklik a lemezeladás, mint bárhol máshol a világon.

Egyáltalán fontos ma még, hogy egy zenész lemezt adjon ki?
- A zenésznek biztosan. Jó érzés dolgozni rajta, nemcsak a zenén, hanem az album megjelenésen, a dizájnon, hogy aztán, mint kész produktum, ott legyen a kezedben.

Van segítséged, háttérstábod az ilyen dolgokhoz?
- Minket a Launching Gagarin menedzsel és ad ki, ők szervezik koncerteket itthon és külföldön, és van más külföldi booker-ünk is aki intézi a kinti koncerteket, illetve van a zenekarnak egy technikai hátországa, de én egyre inkább úgy érzem, hogy ez a sok ember inkább kollaborátor mint háttérdolgozó, ugyanúgy a zenekaromhoz tartoznak. Nagyon figyelnek arra, hogy minden rendben legyen körülöttünk a koncerteken és azon kívül.

Sok koncert van, vagy legalábbis van annyi, amennyit te szeretnél?
- Ez mostanában tök sokat változik bennem, régebben imádtam éjjel-nappal menni, most sokkal jobban élvezem a kevesebb, de nagyobb volumenű produkciókon való alkotást és játszást. Sokkal jobban izgat ugyanis az előkészítés, az alkotási folyamat és az agyalás, mint a bulizás. Persze a mai napig megdobban a szívem, mikor a zenekari busz megáll a ház előtt és be kell szállni, erről sem tudnék lemondani, arról nem is beszélve, hogy imádok a közönségemmel kapcsolódni koncerteken, de az már világos számomra, hogy nem az a zenész leszek, aki az egész életét turnébuszban tölti.

jonas_vera_7_csk.jpg

(Fotók: Csányi Krisztina)

Úgy érzed, hogy változhat is ebbe az irányba a zenei pályád?
- Sőt, fogadalmam is volt ez. Megpróbálom elengedi azt, hogy megfeleljek, hogy határidőket szabjak magamnak, hogy időre kész kelljen lennie a daloknak, és hogy ne vesszek el ezek között a saját magamnak felállított korlátok között. Hanem megengedjem magamnak, hogy Vera, most nem koncertezünk minden áron, most nem írok dalokat. It’s ok.

Működik?
- Igen, sokkal jobban érzem magam, érzem ezt az átalakulást, és jobban megismertem magam. Egy több életet élő embernek látom magam, akiből csak az egyik a zenész.

És a többi mi?
- Mondjuk művészetterapeuta, ez egyre inkább foglalkoztat, gondolkozom, hogy elkezdek egy ilyen képzést. Régóta érzem azt, hogy ami a koncerteken történik, azt együtt csináljuk a közönséggel, és nemcsak arról van szó, hogy én előadok valamit és arra reagálnak az ott lévők. Egyre inkább izgat az a kísérlet, hogy hogyan tud ez az egész egy teljesen interaktív élménnyé válni mindkét félnek. Erről szól tulajdonképpen a Müpás előadás is, amin dolgozunk. Szeretnék több oldalú, közösségi élményként tekinteni a koncertjeimre, kíváncsi vagyok a közönségemre is, már nem pörgök állandóan önmagamban és ez nagyon felszabadító érzés.

Lesz a BACK-PACK-nek jövője?
- Mivel a márciusi bemutatóra két nap alatt elfogytak a jegyek még tavaly és azóta szinte minden nap rámír valaki, hogy szerezzek neki, ezért kereslet mindenképp van rá. Az a cél, hogy rendszeresen tudjuk játszani egy színház- vagy koncertteremben. Lesz egyébként egy csak BACK-PACK dalokat tartalmazó koncertverzió is ebből az együttműködésből, ezt valószínűleg a Kobucis nyári bulinkon fogjuk bemutatni.

A BACK-PACK projekten kívül milyen terveid vannak még?
- Nagyon kinyitott az, hogy ilyen kreatív közösségben dolgozom, így alapvetően az foglalkoztat, hogy kollaboráljak másokkal, például dolgoznék együtt színházi rendezővel, táncosokkal (ilyen volt már korábban), vagyis ez az összművészeti irány az utam most. Sokkal jobban érzem magam, hogy ha az, amit én csinálok, be tud épülni egy nagy egészbe.

Van Artisjus és Fonogram díjad is, ezek fontos elismerések számodra?
- Az önbizalmamnak nagyon kellettek ezek a visszajelzések arra, hogy elhiggyem, van helyen ebben a szakmában. Ebben sokáig voltak, sőt vannak is néha kétségeim, nem vagyok olyan magabiztos, mint ahogy látszik. Ugyanakkor számomra a kétségeim fontos építőkockák, ezért sokkal fontosabb egy-egy ilyen díjnál az az út, ami oda visz, és amin utána tovább jársz.

Nemsoká „átállsz” a másik oldalra, mert az idei martonvásári Fülesbagoly Tehetségkutatón zsűritag leszel. Mire figyelsz majd, számodra mi mutatja meg a tehetséget?
- Egy megmagyarázhatatlan dolog, amit ilyenkor vagy látunk, vagy nem. Nem véletlenül hívják X-faktornak, hiszen ismeretlen. Ami biztos, hogy őszinte produkciókat szeretnék látni. Nem „szereplőket”, hanem önazonos zenészeket, akik élvezik a zenét. Ha hörögve, fetrengve, akkor úgy, ha csak egy helyben, befelé figyelve, akkor úgy.

Mit tanácsolsz az induló zenekaroknak?
- Egyrészt, hogy kapaszkodjanak a zenébe, ne megfelelni akarjanak. Illetve ne gondolják azt, hogy ez, vagy bármelyik verseny élet-halál kérdése. Sokkal fontosabb, hogy mit tanulnak annál, hogy mit nyernek. 

Szólj hozzá

Hírek Interjúk Jónás Vera