Fülesbagoly

Lecsó 50 - PUF-idéző a múlt századból

2016. június 09. - matesas

Lecsó az ünnepelt, isten éltesse és adjon neki újabb 50-et, és persze, hogy neki is szól ez az írás, Lecsónak jó lesz, de valahogy mégis gombócot érzek a torkomban. A PUF még itt van, de a fiatalság elszaladt és amikor feldereng a ’91-es popstrandos koncert emléke, nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.

lecso-belso_oldalra.jpg

Leskovics Gábor, azaz Lecsó tinédzserkori hősöm. És azt hiszem, ha csak ennyit mondanék, azzal is mindent elárultam volna. Mihez ragaszkodik jobban az ember, mint a fiatalságához? A régi-régi-régi évekhez, a színes álmokhoz, ahhoz a zaklatott ám mégis boldog időszakhoz, amikor egy-egy vers vagy dalszöveg világmegváltó gondolatok gyújtózsinórja lehet, amikor egy dal olyan mélyen megérintheti az érzékeny tinilelket, oly erővel hat rá, hogy aztán az elkíséri őt egész hátralévő életében. Mindenkiben élnek ilyen dalok, egyszer, valamikor a történelem előtti időben hallottad és többé nem megy ki a fejedből, a lényed, a személyiséged részévé válik, és amikor néha meghallgatod, akkor különböző emlékeket, érzéseket csalogat elő belőled.

 

A Pál Utcai Fiúk számomra ilyen zenekar. Az életem része. Mióta? Egészen pontosan 1991. július 19.-én köttetett a szerelem az agárdi Popstrandon. Ez volt az első olyan nyár, amikor a szüleim elengedtek nyaralni a barátaimmal. Négyesben kempingeztünk Velencén, a haverok kívülről fújták a PUF-ot, én ott és akkor ismertem meg. Életre szóló élmény, azt is mondhatnám, hogy sokkoló találkozás: egy 14 éves, a burokból szabadult fiatal ráeszmélése egy új, addig nem ismert világra. Most, sok-sok PUF-koncerttel a hátam mögött már jól tudom, hogy ennek a zenekarnak az élő megjelenése az egyik legfőbb varázsereje. Lecsó karizmája hihetetlenül erős, ez az ember az utcán olyan lehet, mint egy átlagos járókelő, egy a millióból, de amikor színpadra áll, amikor gitárt ragad, teljesen átszellemül, és elementáris kisugárzással ragasztja át a hallgatóságra a benne rejlő energiákat. Egy PUF-koncert az sok kis katarzis sorozata. Ez a tulajdonság pedig részben abból a tényből fakad, hogy Lecsó zseniális szövegíró, és dalai többségében el van rejtve egy-egy katartikus sor, amikor az ember úgy érzi, hogy éneklés közben valami nagy dologra jön rá és valami nagy dolgot mond ki. És mivel a remek szövegek kiváló előadói képességekkel párosulnak, Lecsó a színpadon kisemberből istenné válik. Az már csak hab a tortán, hogy a PUF-ot mindig is kiváló zenészek alkották és Potondi Anikó egyedi, senkiével sem összetéveszthető énekhangja pedig különös fűszert jelent az egyébként is finom elegyhez.

 Visszatérve a ’91-es koncerthez... Tudni kell, hogy a PUF először a ’90-es évek legelején ért a csúcsra. Első két lemezük, a Ha jön az álom és a Bál az akkori underground legfontosabb albumai közé tartoznak. Furcsa, de a PUF már akkor is rutinos zenekarnak számított, hiszen 1985 óta koncerteztek, de az alternatív zene a gulyáskommunizmus utolsó éveiben is csak egy korlátozott számú közönséghez juthatott el, lemezkiadásról a rendszerváltás előtt nem igen lehetett szó. De 1991 már a szabadság éve volt, és ez a szabadság az agárdi popstrandon is végigsöpört. A nem éppen összeillő sör-tojáslikőr kombó elfogyasztása után vártuk Lecsóékat, akik sorra játszották a nagyobbnál nagyobb slágereket és alaposan megmozgatták a közönséget. Keményen ment a pogó, mígnem tőlünk néhány méterre egy szkinhed és egy kockás inges srác alaposan egymásnak esett, ökölharc, vérző orr, biztonságiak sehol. A harcoló feleket persze szétválasztották és minden ment tovább a rendes kerékvágásban. Sosem láttam ilyet azelőtt, rock and roll, verekedő emberek, Jézusom, hová csöppentem?

Bár az élmény első érzésre kicsit félelmetesnek tűnt, a PUF onnantól kezdve örök társ maradt. Nem volt olyan házibuli, ahol be ne tettük volna a magnóba valamelyik kazettájukat. Aztán ott voltak a gellért-hegyi kirándulásaink, amikor a baráti társaság józanul mászott fel a csúcsra, onnan azonban már meglehetősen kapatosan tántorgott lefelé. Ilyenkor egymásba karolva énekeltük a PUF-ot, ha épp szerelmi bánat gyötört, akkor a Csak úgy csinált, ha épp reggeledett, akkor a Nehéz időket. Ha ismeretlen csajokkal akartunk incselkedni, akkor a Fiatal lányokra zendítettünk rá, a Bál pedig egyszerűen minden alkalomhoz passzolt.

puf-nyitokep.jpg

Fotók forrása: Pál Utcai Fiúk facebook oldala

A PUF pályafutását én két korszakra tagolnám. A ’94-es Szajhák és partizánok zárja le az első fejezetet, aztán számomra úgy tűnt, hogy megtorpant a szekér. Vagy csak én lettem hűtlen és lavíroztam távolabb, sokféle zenei vizekre, sok kedvencet megismerve. Mindenesetre az azóta megjelent lemezek már nem fogtak meg annyira, igaz, mindegyiken találni remek számokat. De a szerelem megmaradt. Mi az hogy? A 2013-as Budapest Park koncertjük a zenekar 30. szülinapját ünnepelte, és hosszú idők után nem mulasztottam el megnézni őket. Számomra ez egy dupla szülinap volt, ajándékba PUF-jegyet adtam egy számomra nagyon fontos személynek, akivel hatalmasat buliztunk - több ezer, hozzánk hasonlóan anyuka és apuka korba lépett rajongóval egyetemben.

Furcsa leírva látni: Lecsó 50 éves. A PUF pedig immáron 33 éve alakult. Rohan az idő. Közhelyes és kesernyésen hangzó ez a megállapítás, így aztán hessegessük is messzire. És inkább készüljünk az ünnepre. Jövő péntek, Budapest Park. Biztos vagyok benne: nem csak Lecsónak, nekünk is jó lesz! 

A bejegyzés trackback címe:

https://fulesbagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr348794748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása