Fülesbagoly

Hol voltatok eddig és miért kellett erre ennyit várni?

Pixies-koncertbeszámoló

2022. szeptember 02. - Bagolyhír

Van az a lelkiállapot, amikor egyszerre érzünk kirobbanó energiát, dühöt, elvágyódást, melankóliát, boldogságot: ez a kamaszkor már soha vissza nem hozható érzésvilága, amit ideig-óráig, egy-egy dallamfoszlány, egy illat vagy egy véletlen találkozás képes felidézni, de ez tartósan visszahozhatatlan. A Pixies úgy képes ezt a rengeteg érzést egyszerre kifejezni, újból kiváltani belőlünk, hogy az ember észre se veszi, és ugyanúgy ugrál egy koncerten, mint tizenévesen, zokog, ha meghallja a Hey című számot és nem érdekli, ha az előtte állókat közben leönti sörrel.

pixies-05_07_2022-nettlespie-photography-4-of-18-scaled-e1657184437412-1200x900.jpg

Az emlékezés képes egyfajta torz nosztalgiával nyakon önteni múltat, olyan dolgok is fel tudnak magasztosulni, amik miatt egykor esetleg szenvedtél és fájdalmat okoztak. De a felnőttkor monotóniájában sokaknak hiányozni kezdenek az igazi, mélyről fakadó, nyers és őszinte, csontig hatoló érzések. Ez még az a korszak volt, amikor különösképpen nem rendelkeztünk információkkal a sztárokról, akikért rajongtunk, nem volt lényeges a zenekar tagjainak a neve vagy hogy honnan származnak, a dalszövegek sem voltak elérhetőek (hacsak nem volt műsoros kazid, de azért az elég ritka volt), szóval hallás alapján próbáltuk leírni a szövegeket, meg kiszótárazni, hogy a 'whore' vajon mit is jelenthet. A sztárok ekkor antisztárok voltak, a legtöbb zenekarnak nem volt színpadi imidzse, ami a '80-as évekbeli túlstilizált bandák után üdítően hatott és mindenki úgy érezte, hogy aránylag természetesen tud öltözni, beszélgetni, létezni. Kizárólag second-hand boltokból volt menő öltözködni, ami mégis teremtett egyfajta antidivatos attítűdöt. Bár már beszivárgott az MTV-n keresztül a szupermodellek kíméletlen hatása, de talán oly mértékben mégsem ért el hozzánk, hogy frusztráló legyen. Épp elég volt a sok egyéb kamaszkori frusztráció, amikor az ember szenved a saját teste változásaitól, amikor az érzések, mint ketrecbe zárt majmok ugrándoznak bennünk, amikor az ellenkező nem legalább annyira félelmetesnek tűnik, mint egy csapat aligátor. Akkor keressük azt a vezérfonalat, ami végigvisz ezen a szenvedésekkel teli egyszerre sötét és eufórikus időszakon, és ilyenkor az ember a zenéhez, a könyvekhez vagy a filmekhez nyúl, vagy van, aki egyéb szerekhez. Az ember jó esetben megtalál egy olyan zenekart, mint a Pixies, akik ugyanazt érzik és közvetítik, amit ő érez. Amikor úgy tűnik hogy senki nem ért meg, de egy ilyen zenével rájössz, hogy az érzéseid mégis legitimek és ezáltal átéled te is a katarzist, hiszen minden emberi lénynek arra van szüksége, hogy megértsék és arra, hogy kapcsolódni tudjon.

Ezen az estén Dániel András, a Kuflik írója össze tudott kapcsolódni a Bemből a pultos Zolival és velem egy olyan közös kollektív tudatállapotban, ami a Pixies-rajongók sajátossága, amit csak az ért, aki tudja mi az a Hey, a Here comes your man és a Gouge away. Az elvont, biblikus tartalmú szövegeket a vidám szörfrockkal keverő Pixies teremtette meg a jellegzetes halkhangoshalk dinamikát a modern alternatív zenében, amit aztán a '90-es évek elején felfutó grunge járatott a csúcsra. A Pixies a saját lázadó, sehova sem sorolható stílusát hozta vissza nekünk, akik fáklyaként mutatták az utat, az olyan, náluknál sokkal híresebbé lett előadók számára, mint pl a Nirvana, miközben ebben soha semmilyen tudatosság nem volt a részükről. (A Year Punk Broke című dokumentumfilm erről is szól). Jó hír azonban, hogy ezáltal nem is égették fel magukat olyan szinten, mint a világhírnévbe katapultáló zenekarok, akik borzalmasan gyorsan el is égtek a saját fényük tüzében.

Bár a botrányok nem kerülték el a zenekart, hiszen mindenki tud a Frank Black-Kim Deal cicaharcról, aminek sajnos az lett a vége, hogy Kim Deal végleg távozott a zenekarból. Bár jöttek ki albumok, de egyértelműen egyik sem tudta elérni a számomra minden idők TOP 5 albuma közé tartozó Doolittle,-t vagy a szintén remek és több alternatív slágert is kitermelő Bossanovát, vagy a még korábbi Surfer Rosa szintjét, és bevallom, nem számítottam rá, hogy valaha is élőben láthatom a Magyarországon még sosem járt Pixiest.

A két éve halogatott koncertnek talán annyi eredménye lett, hogy nem sikerült a jegyüket az esemény előtt tömegesen áruló emberekbe belebotlani és a BP színpada előtt egy gombostűt sem lehetett leejteni. A korábbi setlistek alapján igencsak feszes tempót diktált magának a zenekar, volt ahol 39 számot játszottak el egy koncert alatt.

Szinte minden átvezetés nélkül megjelennek a színpadon a Pixies tagjai: Charles Thompson (aka Black Francis), Joey Santiago, David Lovering és Paz Lenchatin, aki a Kim Deal hiányát okozó űrt igyekszik kitölteni. Black Francis kissé slankabbnak tűnik a korábbi évekhez képest és a többi tag is látszólag jó formában van

A kezdés nagyon erős, az egyik óriási kedvencemmel a Gouge awayjel kezdenek: Gouge away, you can gouge away, stay all day if you want to. Ha ez így folytatódik, akkor biztosan szívesen maradok, el tudnék tölteni így egy teljes napot is. Wave of mutilation, Crackity Jones, rögtön a Doolittle-ről elszórnak három slágert, Francis nem kommunikál a közönséggel különösebben, de lehet nála ez tudatos attítűd. Santiago és Lovering nagyon jól nyomják és Lenchatin visszafogottan és bájosan basszerozik. A közepe táján, amikor az új albumokról szólnak a dalok, megjelenik egy kis leülés a hangulatban, egy picike középszerűség, ami akár unalomba is hajolhatna. Aztán ismét belehúznak a La la love youval, a Here comes your mannel és a Monkey Gone to Heavennel és erre már igazán megőrül az amúgy is lelkes közönség, és következik a Hey, amin már tényleg elsírom magam, mert ez tényleg egy olyan pillanat, amiről nem gondoltam, hogy valaha is bekövetkezik, hogy élőben hallhatom ezt, Black Francis jellegzetesen éles hangján odakiáltva, hogy Hey/Been trying to meet you/Must be a devil between us/Or whores in my head/Whores at the door/Whore in my bed/But hey/Where have you been?

Tényleg, hol voltatok eddig és miért kellett erre ennyit várni?

És aztán we are chained/chained/chained. Eksztázisban énekli mindenki és így is gondoljuk, össze vagyunk láncolva, összeköt minket ez a közös érzés, ez a lelkiállapot. Innentől kezdve hasonló hangulatban sorjáznak végig a kihagyhatatlan slágereken: Veloria, Tame, Debaser- itt már őrült tombolás kezdődik és nem töri meg a Bone Machine sem és megkoronázza a végét a Cecilia Ann és a kihagyhatatlan Where is my mind?

A zenekar a végén hatalmas mosollyal köszön el a csodálatos és lelkes magyar közönségtől. Sajnos a ráadás valami miatt elmarad, de így is elégedetten abszolválhattuk az év egyik legjobb és tényleg évtizedek óta várt koncertjét. Kérlek titeket, gyertek máskor is!

Nagy Alexandra

A bejegyzés trackback címe:

https://fulesbagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr9917922501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása