Fülesbagoly

Londoni piknik a Guns N’ Roses-szal 

2017. június 21. - Bagolyhír

A Guns N’ Roses már aligha a világ legveszélyesebb zenekara, de még mindig eszméletlenül jól nyomják a rock and rollt. Révész Renáta londoni koncertbeszámolója udvarias bobbyk és halálfejes pólót viselő nagypapák forgatagába repít minket.

guns_6.jpg

Néhány éve még nem hittem volna, hogy valaha ebben az életben Guns N’ Roses koncerten fogok tombolni, pláne nem Londonban, az Olimpia Stadionban. Ezt a zenekar tagjai sem gondolták, maga Axl Rose 2012-ben arra a kérdésre, fognak-e még valaha együtt zenélni a régi felállásban, nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt: Not in this lifetime. Nos, legalább humora van Axlnek, hiszen nem véletlen, hogy éppen ez lett a világkörüli koncertturnéjuk jelmondata.

A turné éppen Európán dübörög végig, és a hatalmas érdeklődésre való tekintettel Londonban két koncertet is adott a banda június 16-án és 17-én. A régi tagokból Axl, Slash és Duff biztosítja a hangulatot, Izzy és Steven nem vállalta a közös zenélést. Sajnos budapesti koncert nem lesz, de szinte minden harmadik napon fellépnek valamerre, július 10-én éppen Bécsben dübörög a Guns N’ Roses, a legtöbb magyar rajongó kénytelen a sógorokhoz menni, ha látni szeretné őket. Bízom benne, hogy ott éppen olyan színvonalas és profi előadást kapnak mint a brit közönség. A 80 ezer főt befogadni képes Olimpia Stadionban a 2017. június 16-i koncertre néhány óra alatt fogytak el a jegyek tavaly decemberben, ezért szinte azonnal meghirdettek egy bulit másnapra is. Nem bíztam a véletlenre, a jegyek kibocsátását követő első 10 percben lecsaptam kettőre egy kisebb vagyonért, azóta pedig vágtam a centit, mikor érkezik el a nagy nap, és reméltem hogy addig Axl Rose sem fog összeveszni újra a többiekkel...

A szerző felvételei 

Mielőtt azonban a koncertről mesélnék, engedjétek meg, hogy személyes húrokat pendítsek. 1992-ben, mikor a Guns N’ Roses Budapesten adott koncertet, még csak 13 éves voltam, és a szüleim nem engedtek el, ezért a szobámban bőgtem végig azt az estét, mert úgy éreztem, én vagyok a világ legnagyobb rajongója, ezért rajtam kívül senki nem annyira méltó, hogy élőben lássa bálványait, mint én... óóó hiába, ahogy a tinik tudnak rajongani, úgy senki... Három évvel később a Guns N’ Roses oszlopos tagjai már nem álltak szóba egymással, a reményeim, hogy láthatom őket a színpadon, végleg szertefoszlott. Nem mentem el Axl Rose budapesti koncertjére 11 éve, a csonka Guns nem érdekelt, és mikor hallottam, hogy órákig váratta a közönséget, a hangja sem a régi, el is hízott, a botox sem tett éppen jót neki, akkor végképp leszámoltam a vágyaimmal.

Amikor azonban érkeztek a hírek a mostani turnéról, újra vérszemet kaptam. Mivel az élet úgy hozta, most éppen London az én Budapestem (legalábbis ami az ideiglenes lakhelyet illeti), ezért újra úgy éreztem, a világ igazságtalansága lenne, ha én nem lennék ott, mikor Axl és Slash - Duffal kiegészülve - újra feltámadnak! Ott a helyem!!!!

Még az elmúlt hetek londoni eseményei sem tudtak megingatni, pedig mostanában elég rizikósnak tűnik Londonban tömegrendezvényekre járni. De a koncert Facebook-oldalán láttam, nem vagyok egyedül... Százak, ezrek osztották meg az enyémhez hasonló kis történeteiket, izgatottságukat és együtt számoltunk vissza, mikor újra látjuk a már a kedvenceinket, akiknek visszatértében sokáig senki nem bízott.

Amikor végre elérkezett a nagy nap, London egyik legnagyobb vasútállomásán a Waterloo Pályaudvaron szálltunk át a stadionhoz tartó metróra. Itt már egyre inkább megszaporodott az egy főre jutó Guns N’ Roses pólók száma - természetesen rajtam is az virított). Félszegen intettünk egymásnak – mi, középkorú Guns-pólósok - már tudtuk, hogy egy helyre megyünk, ma együtt bulizunk!

Nem vagyok az a tipikus koncertre járó típus, még fesztiválokra sem nagyon megyek. Élem a kisgyerekes anyukák életét… Éppen ezért nem tudtam mire számítsak, mikor megérkeztünk a stadionhoz. De nem lehetett eltévedni, az utak lezárva, csak egyetlen irányba lehetett menni: a rengeteg rendőr és biztonsági ember által szegélyezett több sávos úton hömpölygött az emberáradat az állomástól a beléptető kapukig. A rendőrök azonban jó fejek, kedvesek voltak - ezen mondjuk nem lepődtem meg, a londoni rendőrök mindig ilyenek. Észrevettem például, hogy az egyenruhájukra kitűzték annak a nemzetnek a zászlóját, amilyen nyelven beszélnek az angolon kívül. Így pl. a spanyol turisták is rögtön tudták, melyikükhöz fordulhatnak útbaigazításért. De még abban is benne voltak, hogy a stadion előtt közös csoportfotót készítsek velük. Mosolyogva pózoltak, és kívántak jó szórakozást. De a létszámukból azért jól látszott, hogy korántsem veszik könnyedén az óriási rendezvény biztosítását. A beléptető kapun hamarabb átjutottunk mint gondoltuk, nagyon pörögtek, igaz mi sem vittünk magunkkal sok holmit.

De még így is több mint két óra volt hátra a kezdésig, úgyhogy bőven jutott időm megnézni, kikkel is „zúzunk” ma este.... Egészen addig attól tartottam, a magam 38 évével, a férjemmel az oldalamon (aki még csak nem is olyan megveszekedett Guns N’ Roses rajongó mint én), nem leszek-e nevetséges egy rockkoncerten. Egyáltalán: mit kell ott csinálni? Ugráljak a zenére mint egy hülye, vagy üljek csendben, mint egy hülye...??? Szóval ahogy körbenéztem a stadion kerítésén belül, megnyugodva láttam, hogy nem lógok ki a sorból. Főként 35 és 45 és közötti figura, teljesen hétköznapi emberek, akikkel nap mint nap együtt utazunk, dolgozunk, találkozunk a pubokban, éttermekben, vagy épp a közértben - csakhogy most a többség Guns N’ Roses pólót viselt. Mindenki mosolygott, és olyan izgatottan szelfizett a turnéfelirat előtt, mintha karácsony lenne. Vadidegenek kérdezgették egymást, vajon milyen lesz? Az elszántabbak Axl parókában, vagy épp Slash kalapban parádéztak. Amikor egy „Axllel” szerettem volna emlékfotót készeni, rögtön kettő fogott közre... Láttam több kismamát, kerekesszékeseket, sőt olyan idős bácsit is, aki két bottal járt, de azért a halálfejes pólót ő is felvette. Akkor vettem észre, hogy 35 év alattiakat alig látni, ha mégis, akkor ők is a szüleikkel nagyszüleikkel voltak. Sőt, még az ötvenes, hatvanas korosztály is képviseltette magát. Különböző életkorú, társadalmi rendű, rangú ember, de egy dolog összekötött bennünket: rajongásunk tárgya.

A nyári napsütésben sörsátrak, hotdog és hamburger árusok, és természetesen a hivatalos szuvenír és koncertpóló forgalmazók kínálták a portékájukat (legnagyobb meglepetésemre nem tupírozták fel az árakat, a hotdog és a fánk épp annyiba került mint a kerítés túloldalán, a Temzeparti hambizóban). Mivel ülőhelyünk volt a színpaddal szemben, ezért nem kellett aggódni lesz-e helyünk. Bár tettünk egy kísérletet az előzenekar élvezetére, de a hangosítás olyan brutális volt, hogy úgy döntöttünk a fülkárosodást inkább a Welcome to the Jungle akkordjaira tartogatjuk. (A férjem még akkorra sem, ezért az egyik biztonsági embertől kért egy füldugót, amit csak akkor vett ki a füléből amikor olyan dal szólt, amit ő is ismert. Később azt mondta, így is mindent hallott.) Mögöttünk a jobb szélen egy harmadik trimeszterben lévő kismama ült, előttem jobbra egy negyvenes hölgy egyedül (!) egy sörrel ült le, mintha csak a vetítést várná a moziban. Előttem balra egy kék hajú lány ült a lila hajú barátjával - őket a mellettük ülő nagymama hozta el. Mellettem házaspár, mögöttünk kisebb turistacsoport. Nem éppen tipikus rockerek, de ma együtt mulatunk.

Nos, és akkor végre eljutottunk a meghirdetett időpontra, bíztunk benne, hogy el is kezdik. Háromnegyed nyolckor, percre pontosan felcsendültek az első taktusok. A Looney Tunes… (Uppsz...???!!!) Tapsi Hapsi helyett azonban Axl pattant a színpadra, és akkor már senkit nem érdekelt, torzít-e a hangosítás, vagy nem (torzított egyébként), hanem hogy tényleg együtt látja Axl és Slasht, tényleg együtt dübörög a banda! A Welcome to the Jungle-t mindenki hangosan ordította, 80 ezer ember próbálta túlüvölteni Axl-t, kevés sikerrel, mert én is hiába visítottam tiszta erőből, még magamat sem hallottam. De ugyan mit ér egy ép dobhártya, a nem Axl szaggatja szét a hangjával és Slash a húrokkal? Ekkor már vérbeli rockernek éreztem magam, kakasvért is tudtam volna inni (na jó, nem…)! Axl szerencsére újra a csúcson volt! Az első percekben még furcsa volt a pocakja, a tokája, a botoxtól megváltozott arca... Bizony az évek nem csak a közönségének tagjain hagytak nyomot, hanem rajta is. Duff szikár és ráncos lett, külleme alapján akár a Rolling Stonesba is bevehetnék. Na, és tudása alapján is, mert még mindig fergetegesen játszik. Slash viszont a régi. Ő ugyanúgy néz ki és ugyanúgy játszik ma is, mint egykor. Lemegy néhány szám, és mire a Live and let die teszi próbára a hangszálainkat és a fülünket, már senki nem tudná megmondani milyen évet írunk, mert addigra megtörtént a csoda: Mind a zenekar tagjai, mind a közönség visszamentek az időben egy negyed évszázadot. A Guns N’ Roses a régi fényében van a színpadon!!! Axl pontosan úgy vonyít, mint egykor, és éppen olyan jó hallgatni, mint tízen-, huszonévesen. Sőt, az ember annyinak érzi magát. Hirtelen mindenki elfelejti, hogy a gyerekkel holnap korán kell kelni, hogy pokróc a főnök az irodában (vagy épp ő a főnök, és utál öltönyben lenni egész nap), hanem mindenki csak azt üvölti teli tüdőből: I don’t need a civil waaaaaa-aaa- aaaar!

Csodálatos meglepetés előadásokkal is kedveskedtek a zenekar tagjai: Slash a Keresztapa filmzenéjét játszotta egy három perces gitárszóló keretében, de úgy, hogy Nino Rota azóta is bánja, hogy miért nem gitárra komponálta a híres dallamot. Amikor pedig a Black Hole Sun-t énekli Axl Rose, ezzel állítva emléket Chris Cornellnek, a Sungarden múlt hónapban elhunyt frontemberének, akkor már senki nem ücsörög az ülőhelyén. 80 ezer ember együtt énekli a sorokat, látszik rajtuk, hogy megkapták azt a varázslatot, amiért érkeztek. A kedvenceink visszatértek, és a fiatalságunkat hozták el! Kit érdekel miért, hogy a pénzért, vagy a hírnevük újra polírozásáért, a lényeg hogy újra itt vannak! Igen, látszik, hogy nem a legjobb barátok (Slash és Axl profin zenélnek együtt, de egy kezemen megszámolhatom mikor a három óra alatt három méternél jobban megközelítették egymást). De ez senkit nem érdekel, mikor Axl leül a zongorához és felcsendülnek a November Rain akkordjai, mert ugyanolyan jól szól élőben is, mint a stúdiófelvételen. Ha akkor valaki megkérdezi hány éves vagyok, gondolkodás nélkül közlöm, hogy tizenvalahány... Mert akkor annyi voltam, ugyanúgy éreztem magam, ugyanúgy rajongtam. Ahogy már azt hittem, nem is tudok. Három óra úgy röppent el mint 30 perc. Nem volt mélypont, nem volt csúcspont, az egész egyszerűen f...ing jó volt az első perctől az utolsóig!!!! Ha lett volna az Olimpia Stadionnal teteje, biztos leüvöltjük!

Hazafelé a metrón a rockerek nem rongálták meg a metrókocsikat, nem rókáztak a metróállomás felé vezető úton az árokba. Többségük még csak be sem rúgott (milyen rockerek ezek egyáltalán???), mint ahogy Slash sem Jack Daniels-el öblöget már a dalok között. Ehelyett egymás mellett ülve cseverésztünk egy spicces angol úrral, aki magyar szókincsét fitogtatta (amit a mellette szelíden mosolygó magyar felesége tanított neki), míg fánkot kínálgatott körbe. A szemben ücsörgő férfi a frissen vásárolt Guns N’ Roses pólókat mutogatta („Négy gyerekem van, 3, 5, 8 és 10 évesek... mindegyiknek vettem egy M-es méretűt, akkor nem vesznek össze...”), mellettünk két vadidegen nő beszélgetett arról, hogy tetszett nekik a koncert. Az én fülem kissé csengett, a férjemé nem, de mindketten egyre gondoltunk: „Milyen szuper volt az este... csak a gyerek ne kelne reggel hétkor.... „

 

London Olympic Stadium, 2017. június 16. (péntek)

Dalok lejátszásuk sorrendjében:

1. It’s So Easy

2. Mr. Brownstone

3. Chinese Democracy

4. Welcome to the Jungle

5. Double Talkin’ Jive

6. Better

7. Estranged

8. Live and Let Die (Wings cover)

9. Rocket Queen

10. You Could Be Mine

11. Attitude (Misfits cover) (with You Can’t Put Your Arms…)

12. This I Love

13. Civil War

14. Yesterdays

15. Coma (with band introductions)

16. Slash Guitar Solo

17. Speak Softly Love (Love Theme From The Godfather, Nino Rota cover)

18. Sweet Child O’ Mine

19. My Michelle

20. Wish You Were Here (Pink Floyd cover) (Slash; Richard Fortus guitar duet)

21. November Rain (Layla piano exit intro… more )

22. Knockin’ on Heaven’s Door (Bob Dylan cover) (with Only Women Bleed, intro)

23. Nightrain

24. Black Hole Sun (Soundgarden cover)

25. Patience

26. The Seeker (The Who cover)

27. Paradise City

A bejegyzés trackback címe:

https://fulesbagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr7412612081

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása