Mi a különbség aközött, ha egy régi kedvenc koncertjére mész, vagy ha egy új felfedezésedet látod élőben? Az elsőnél ott a nosztalgia, a régi dalok, amik már rég beléd égtek. A másodiknál a felfedezés izgalma – és az a titkos remény, hogy nem okoznak csalódást.

Bár az Arctic Monkeys-turné után sokan felfigyeltek rájuk, nekem a Fontaines D.C. egy kerülőúton jött szembe: a Kneecap című film után kattantam rájuk. A filmben hallott számuk volt az első fogódzó, majd a Kneecap-pel közös duett, és onnan jött a lejtő – vagy inkább az emelkedő. Ahogy beleástam magam a diszkográfiájukba, egyre világosabb lett: ezeknek a srácoknak egyszerűen nincs rossz számuk. Az utóbbi évek hiphop- és trap-uralma után épp egy olyan gitárzenekarra vágytam, ami nem klisékből építkezik. A Fontaines D.C. pont ezt hozza: friss, mégis nosztalgikus hangzás, mély és költői szövegek, témák, amik valóban számítanak – toxikus kapcsolatok, mentális zavarok, az otthonhoz való bonyolult viszony. Grian Chatten énekstílusa bársonyos, mégis nyers, a zenekar pedig minden albumon más arcát mutatja, miközben végig önazonos marad.

A Dogrel még punkosan karcos, Chatten itt még szinte kiabál, de ez is a hitelesség része. A Hero’s Death intellektuálisabb, irodalmibb szövegekkel és poszt-punkos, pszichedelikus hangzással. A Skinty Fia sötétebb, shoegaze-es és grunge-os, míg a2024-es Romance egy érett, melodikus csúcs – és talán a legkiforrottabb munkájuk. Stílusukat nehéz bekategorizálni: egyszerre idézik a Smithst, a Cure-t, a Pixiest és az Oasis-t – mégis minden daluk teljesen a sajátjuk.

A koncert

A Barba Negra előtt már tűkön ültem – illetve álltam, mint mindenki más. Hatalmas tömeg, hosszú sorok a pultnál és a mosdóknál, izgatott vibrálás a levegőben. A sátorban pitbull-módra kellett előrébb nyomulni, ha látni is akartál valamit.

Aztán megjelentek. Grian Chatten végigsétált a színpadon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy pár percen belül teljesen letarolja Budapestet. Nincs intro, nincs „helló Budapest”, csak a zene, nyersen, torzítva, csontig hatolva. A kezdő szám: a Romance elindult, a háttérben kivetített szürke szívvel, ami az albumborítón is szerepel rózsaszínben, és ezzel együtt valami a gyomromban is: valami bizsergés, amit csak a legjobb koncertek tudnak előhozni.

Nem pózoltak. Nem magyarázkodtak. Nem játszották meg magukat. Egyszerűen csak megmutatták, milyen, amikor valaki teljesen önazonos a színpadon. Chatten olyan, mint egy kortárs költő, akinek mikrofont adtak a kezébe – néha befelé figyel, máskor meg mintha egy ír kocsmában szónokolna az összeomlásról és a szépségről. A zenekar többi tagja (Curley, Deegan III, Coll és O’Connell) precízen, mégis laza profizmussal hozta a zenei alapot – mindenki külön karakter, mégis egy testként mozogtak.

A Jackie Down the Line, után jött a Hero’s Deathről a zaklatott és elidegínitő Televised Minds. Chatten nagy léptekkel csak körbejárja a mikrofonállványt vagy a színpadot 3-4-es nadrágjában, nem éppen egy showman, az összekötő szövegek helyett időnként elhangzik a koncert során néhány politikai utalás– „Free Palestine” az énekes szájából, palesztin zászló az egyik szintis pulton –, ami csak még jobban megerősítette bennem, hogy ezek a srácok nem félnek állást foglalni. A Big Shot, a Roman Holiday csak jöttek egymás után, de az este egyik legerősebb pontja számomra a Death Kink volt – vad, vagány, Pixies-hatású és fájdalmasan jó. Ez a dal üt és minden elmond a love/hate kapcsolatokról. Itt már muszáj volt előre furakodni, mert ez a zene nem háttérzaj – ez a zene a testeden belül szól. A sebezhetőség a Fontaines D.C-nél inkább erősség, mint gyengeség, de ezt már Kurt Cobain óta is tudjuk. Aztán jön a Before You I Just Forget, a gigahosszúságú It's Amazing to Be Young, a Big, a minimalista, mégis nyomasztó A Hero’s Death, az önsegítő könyvekre hajazó Life ain’t always empty” sorral, amelyet egyszerre önmagát biztató és kétségbeesett mantraként ismételget Brian Chatten. A Bug talán a leginkább slágergyanús darab, egy folyamatosan ígérgető, önmagát sem komolyan vevő férfiról szól, nem véletlenül került Andrea Arnold Bird című filmjébe is és itt is az egyik csúcspont volt.

A Boys in the Better Land alatt az egész sátor megőrült – a Fontaines D. C.- felirat ír zászlós színekbe való átváltása pedig tökéletes gesztusként zárták ezt a részt. És még volt ráadás is: In the Modern World, Desire, I Love You, és a végére hagyott Starburster – egy dal a pánikrohamról, amit Grian már-már hiperventillálva adott elő. Zsigeri volt, nyers, és mégis felemelő.

A koncert íve tökéletes volt, a 20 számból álló setlist bejárta a teljes Fontaines-univerzumot. Hiányérzetünk csak azért lehetett, mert szívesen maradtunk volna még ott az idők végezetéig.

A Fontaines D.C. jelenleg az egyik legaktuálisabb, legőszintébb, legsokoldalúbb és legintelligensebb zenekar a világon. Nem kell már csak a régi nagyokra várni – itt vannak végre az új generáció méltó képviselői, akiknek minden megmozdulása figyelmet érdemel. És nekik még van idejük.

Szerencsénk van, hogy most élnek – és mi most láthattuk őket.

Köszönjük, Fontaines D.C.

 Nagy Alexandra