2018. okt 28.

Olajozott hakni vizuális orgiával

írta: Bagolyhír
Olajozott hakni vizuális orgiával

A U2 Experience + Innocence turnéja az Egyesült Királyságba ért, így a Londonban élő Warnusz Laci barátunk kapva-kapott az alkalmon, és a dupla The O2 Aréna-koncert szerdai napján megleste Bonoékat. Aztán meg is írta élményeit a Fülesbagoly blognak.

u2_london.jpg

Egy kellemesen nyugodt októberi szerda este a Temze partján. Jómagam: a mainstream külföldi U2 fan - azaz szeretem őket, de nem vagyok rajongó, annak ellenére, hogy tinédzser korom katarzisainak rendszeres soundtrackjei voltak a Queen, Depeche Mode és a The Doors mellett - egy ír kollégával gyorsléptekkel igyekezünk az aréna bejárata felé, ahol türelmesen hömpölyög a tömeg, csendesek a párbeszédek, vicceskedők a biztonságiak, mintha csak Andrea Bocellire várakoznánk... Mindenkit átvizsgálnak a beléptető kapuknál. Táskákba belenéznek, detektor kapun átsétalunk. Türelmes és mosolygós mindenki.
Ha nem is ért villámcsapásként, azért csak-csak mellbe vágott a 20 év alattiak hiánya. Közép- és felső-osztálybeli arcok, házaspárok, némelyik a tizenéves lurkóikkal mindenféle különösebb izgalom jeleit nélkülözve álldogálnak a büfé és az italbüfé előtt velem együtt 5 perccel a kezdés előtt haláli nyugalommal az O2 monumentális natúr beton repülőterek látványvilágát idéző falai között.
A U2 keménymag szurkolói köre ma nem képviseltette magát, vagy csak nem vettem észre őket. Előzenekarnak nyoma sincs, de ez már előre tudható volt az előző esti koncert után, hogy kb. 20 perccel 8 után színpadon lesz a U2.
Szóval minden hacacáré nélkül a the Smith - How soon is now? című számát lekeverve minden előzetes felkomment nélkül színpadon a U2. Innentől kezdve olyan audiovizuális orgia vette kezdetét, hogy a sorrendet mar nem is tudom felidézni. A harminc méter hosszú és vagy 5 méter magas és vagy két-három méter széles ketrec mindkét hosszanti oldala videofallá avanzsálódott és az Acthung baby óta jól ismert behangolatlan analóg tévé hangyák háborúja képernyője uralta teljes hosszában. Felmorajló gyenge teltház nem túl meggyőzően ugyan, de felmorajlik és úgy kétperces rajongásba kezd, majd kissé csalódást keltően Charlie Chaplin monológja a Diktátor című filmből vezeti fel a zenekart egy politikai zenekartól megszokhatóan napi aktualitásokat felvonultató képi illusztrációval.  A ketreccel szerintem szimbolikusan szerettek volna érzékeltetni a zenészek kiszolgáltatottságát manapság.
A későbbiekben Bono kicsit anekdotázik, mennyire szeretik Londont, és hogy innen indult a karrierjük, na meg hogy itt szexelt először a feleségével, és persze jött az elkerülhetetlen aktualitás, a BREXIT. Amit teljesen érthetetlen módon emígyen kommentált:

“They love you. And no-one wants you to leave. And that’s just the truth.
(Ők( EU országok) szeretnek benneteket. Senki sem akarja, hogy kilépjetek. És ez a színtiszta igazság.)
“For us it’s more than just a gold star falling off a blue flag.
(Nekünk ez sokkal több, mint csak egy arany csillag lehullása a kék zászlóról.)
“It’s a loss of shared dreams, shared strengths.
(Ez közös álmok és közös erő elveszítése.)
“Without you, we are less. Without you, the English, the Scottish, the Welsh, the Northern Irish, we are less.”
(Nélkületek mi kevesebbek vagyunk. Nélkületek az angolok, skótok, wales-iek és észak-írek nélkül kevesebbek vagyunk.)

Hiszen a BREXIT-nek kizárólag pénzügyi okai vannak… és amennyire nem illik a politika a Fülesbagoly Blogra, pont annyira nem illett ez a koncertre.

Summa summarum, kiváló hangminőség volt, egészen zseniális videotechnika, Bono régi szokásaival ellentétben szinte egyáltalán nem rohangált, senkit nem hívott fel a színpadra csókolózni, cserébe viszont rég nem hallható módon énekelt, minden számnak sikerült felidéznie az eredeti hangulatát.
A közönség inkább ülve maradt, a küzdőtéren kábé az első 10 sor csápolt picit néha, nem igazán rajongott senki őrült módon, tinédzserek nem sikongattak eszméletvesztésig, senki nem esett extázisba (tudomásom szerint), inkább mindenki leesett állal nézte az elképesztő látványt, amit a technika mai elérhető legmagasabb szintje biztosított (Beyonce es Jay Z használják még ezt a színpadtechnikát az angol sajtó szerint). Persze azért volt egy-két pillanat, amikor magával ragadott egy-egy szám, és együtt énekeltem a többi párezer elragadtatottal, de nem marad meg felejthetetlen élményként.
The Edge, Larry Mullen Jr. és Adam Clayton hozták a kötelezőt, vérprofin és olajozottan lement a hakni.
Összességében véve olyan érzésem volt, mintha egy SuperBowl Halftime Show-t láttam volna, ahol a közönség általában egy másik produkció miatt van ott alapvetően. Nos, ez a másik produkció amire én eredetileg kíváncsi lettem volna, az az egykori U2 volt akit,ma csak felidézni sikerült Bonoéknak.

Szöveg és galériafotók: Warnusz László

Szólj hozzá

U2 Koncertek