2016. jan 27.

Mike Patton: Happy Birthday, Fucker!

írta: matesas
Mike Patton: Happy Birthday, Fucker!

Az izgága srácból reneszánsz-emberré korosodott Mike Patton ma ünnepli 48. születésnapját, és ezt a tényt azért fontos rögzíteni, mert csak. Mert ez a hat oktávos géniusz megkerülhetetlen figurája a rocktörténelemnek, és mert megtehetem, sőt kötelességem, hogy személyes kedvencemről áradozzak néhány sort a születésnapján.

mike-patton-961.jpg

1992. május 22. Az a nap kitörölhetetlen emlékként égett az elmémbe, 15 éves suhancként addig legfeljebb egy-egy Kispál vagy Pál Utcai Fiúk koncert jutott nekem - azok sem voltak rosszak - ám ’92 május 22-én a Népstadionban egy igazi megabulira gyűlt össze vagy 60 ezer ember és én sem maradtam ki a jóból. Soundgarden, Faith No More, Guns ’N Roses. Katartikus este, az idő távlatából már-már elképzelhetetlen, meseszerű élmény. Ott és akkor szövődött örök szerelem a Faith No More-ral, és az extravagáns frontemberrel, Mike Patton-nal. Akkor már nyomták az akkori zenei közegben hihetetlenül frissnek, újítónak ható Angel Dust szerzeményeit, és persze eljátszották a Real Thing legjobb nótáit is, hogy aztán átadják a terepet Axl-éknak.

Mi fogott meg Mike-ban és miért ő a mai napig az istenem? Nem ismerek hasonlóan erős színpadi jelenléttel, energiákkal bíró frontembert, a hangjával pedig azt csinál, amit csak akar. A torkából bömbölő vihart, őrült sikolyokat, és megnyugtató simogatást egyaránt képes előcsalni, alkotói kreativitása hasonlóan extrém széles skálán mozog. A hangulatváltások nagymestere, a megszámlálhatatlan Patton-projektek közös jellemzője a pszichedelikus borulás, az egyszer fent, egyszer lent megunhatatlan hullámvasútja, a sok-sok meglepetés, az újbóli hallgatások után is megismerésre váró részletek, háttérzörejek. Bármelyik zenekaráról beszéljünk, Patton karizmatikus személyisége valamennyin átjön, és ha az ember megszereti az egyiket, valószínűleg a másik is be fogja szippantani.

A stílusvegyítő Mr. Bungle, a zseniális Faith No More, az experimentális Fantomas, a Tomahawk, a Peeping Tom, és a ki tudja hányféle kollaboráció - nincs olyan felállás, amelyben Mike ne nyújtana emlékezeteset. A ’92-es látogatás óta négy Faith No More koncertet láttam, Bécsbe utaztam a Peeping Tom-ért, és az A38-on is „találkoztam” Mike-kal, ott az olasz kísérleti jazz-trió, a Zu kísérőembereként üvöltötte szét a mikrofonjait. Egytől egyig óriási élmény - a ’97-es szigetes bulijuk a kedvencem, az öltönyös FNM performansznak beillő előadása, a talpak alól felszálló tonnányi porral, a dominóként eldőlő embertömeggel, a „We have two minutes. We care a lot-tal”.

Most pedig itt van a Sol Invictus, ez a komor, sötét, zeneileg tökéletesen felépített FNM-lemez, és én folyton csak azon töprengem: Mike, te honnan pottyantál erre a világra?

Szólj hozzá

Hírek Mike Patton Tomahawk Faith No More Fantomas Peeping Tom