2018. júl 03.

Még a cseh sörnél is jobban esik a Pearl Jam

írta: Bagolyhír
Még a cseh sörnél is jobban esik a Pearl Jam

Mondják, hogy a cseh söröknek nincs párja, de Prága ezúttal nem a mennyei hűsítők miatt maradt emlékezetes. Kiss László barátunk a Pearl Jam fellépésén járt, és felejthetetlen estét töltött el jó barátja, Eddie Vedder társaságában. 
pearljam_1_1.jpg

A Pearl Jam zenéjét kezdettől fogva rágósnak, körülményesnek, öncélúan okoskodónak, gyakorlatilag hamisnak tartottam, nehezen szoktam hozzá a dalokba illesztett számomra váratlan kitérőkhöz, a vokál sokarcúságához. Eltelt pár év, mire elfogadtam, hogy aki Pearl Jam-et hallgat, nem számíthat – zenei hozzáértés híján nem találok ide jobb szót – hagyományos dallamvezetésre, és hogy a nagy titok éppen ebben áll: vársz valamire, nem az következik, de mire felmérgeled magad, hogy megint cserben hagyott a zenekar, jön a megváltó kiteljesedés, ott a komplett mű, és ekkor már azt érzed, baromi jó – és újra nekiveselkedsz. Talán a Dolly Roll letisztult zenei világa tette gyerekkorban, talán a Nirvana instant energiája kicsivel később, annyi bizonyos, a Pearl Jam nem adta magát könnyen – viszont az egyik legkomolyabb zsákmány, amit valaha szereztem.

Mire elvesztettem a Pearl Jam-szüzességem, a seattle-i banda rég kinőtte magát: 1996-ban már egy nagy zenekar érkezett Budapestre. Első arénabulim felejthetetlenre sikerült, ma is érzem az első sorok berántó erejét, a közös hullámzást az addig sosem látott tömeggel, fejünk fölött egy-egy elrepülő NATO-katonával, bakancs, terepruha, hallom az egymáshoz passzírozott rajongók ének gyanánt elővezetett szüntelen sikítását és üvöltözését, és persze előttem a színpad: gyertyák, szőnyegek (művészet!), a baseball-sapkás Gossarddal, a vidáman ugrándozó Amenttel, és főleg a kedves arcú Vedderrel, aki az utolsó percekben, amennyire tőle telt, egyesével böködött a lent integetőkre, all my friend, you, and you, and you, and you, és hogy köszöni. Mindenkinek a barátja lett. (Nem dicsekvésből írom, de nekem is.)

Akkor azzal a No Code lemezzel járták a világot, amelyről az idei prágai koncerten egyetlen dalt sem játszottak. Nekem se volt a kedvencem, ettől függetlenül a 96-os buli után lankadni kezdett a lendületem, majd nem csupán elfordultam tőlük, de hűtlen is lettem hozzájuk. Arról, hogy egyáltalán léteznek még, egyedül tesómtól tudtam, aki több mint húsz éve rendületlenül követi őket, veszi (!) a lemezeket és a koncertfilmeket, sőt néha mutat is ezt-azt róluk. Ezek az ez-azok sose győztek meg igazán, de amikor Misi barátunk 2017 végén közölte velünk, hogy a világ jelenlegi vezetőinek elmeállapotát látva azt gondolja, nem lehet tudni, mikor fújják le a meccset, amit civilizáció néven játszunk, ezért szerzett három jegyet a prágai Pearl Jam-re, rövid tépelődés és Arany Tigrisre gondolás után igent mondtam.

Prága nyáron megőrül. A szűk utcákba zsúfolt turisták miatt szinte eltűnik a város, csak a megállás nélkül menetelő embertársakat látni, de a szorongató masszából így is elővillant egy-egy Pearl Jam-póló. Az egy-egyből július első vasárnap estéjére lett 18 ezer. Ez volt az első meglepetés. Már a jegyvételkor furcsálltam, hogy a koncert az O2 Arénába van meghirdetve, mert nyugdíj előtti zenekar ne feszegesse a határait, ne játssza a Rolling Stones-t, de ezek úgy megtöltötték a hatalmas csarnokot, hogy nem győztem forgolódni. (Olyat se láttam még, hogy nézők százai a színpad fölött és mögött helyezkednek el, hálából a zenekar az Elderly Woman…-t feléjük fordulva játszotta el.) Kicsit nem figyelek oda, és a Pearl Jam ugyanott tart, ahol annak idején magára hagytam. Ez volt a második meglepetés.

Hogy nem egyszerűen életben vannak, de láthatóan továbbra is imádnak zenélni, és elmúlt ugyan huszonkét év, de a már akkor is sokak szerint cipőbámulós, túl-intellektuális, teátrálisan depressziós zenekar közel ugyanakkora erővel nyomja a show-t. Hogy Mike McCready hidrogénszőke frizurájával már a Jóisten se fog tudni mit kezdeni, de ez az ember a koncert elejétől a végéig nyargal, pörög, leszalad a kiváltságosok első sorához, és az arcukba szólózik – gitárszólói ráadásul a koncert talán legemlékezetesebb perceit jelentették, hosszúak voltak, katartikusak, és olyan alapdarabokat bolondított meg velük, mint a Corduroy, a Rearviewmirror vagy az Even Flow. Jeff Ament kalapja sincs fent sokáig, és noha maga kevesebbet ugrándozik, a basszusa jólesőn telt, és kellemesen mély, mint Eddie Vedder hangja, aki nagyon jó formát mutat, és csak az utolsó etapban tűnik kicsit fáradtnak, de különben is, kit érdekel, hogy jól vagy erősen énekel-e, mert mindig jól énekel. Most is családot formált a soknációjú tizennyolc ezres táborból, hol ő is lepacsizott velük, hol a gitárjából sugárzó fénycsóvával üdvözölte a lelátó legtávolabbi pontján ülőket (mondjuk, senki se ült), és bár ezúttal keveset rétorkodott, a Václav Havelnek ajánlott Dissident fölvezetőjét hatalmas ováció fogadta. Jó volt ekkor, ott közép-európainak lenni. A Pearl Jam egyébként is demokratikus zenekar, amellett, hogy alázatosan és figyelmesen bánik a rajongóival, a koncertvégi meghajlás is egymást inspiráló, baráti közösségnek mutatta őket, a tagok bemutatásakor elhangzó fricskák legalábbis erre engedtek következtetni. Az ütős hangszerekhez sem értek, ezért vicces volna, ha jellemezni próbálnám az egykor a Soundgardent erősítő Matt Cameron munkáját, Eddie elismerő szavai elég hitelt jelentenek. A billentyűkért copfba fogott ősz hajával egy igazi guru felelt, tesómék szerint a még csak 65 éves Boom Gaspar tényleg spirituálisan fontos tagja a csapatnak, az idősödő hipszter külsejű Stone Gossard pedig maga a Pearl Jam-lélek, amit róla mondott, abból azt szűrtem le, hogy az annak idején egy „gas station” alkalmazásában melózó Eddie Vedder élete végéig hálás lesz neki a zenekarba hívásér

Gazdag koncert volt ez a prágai, 28 dallal 3 részletben: az első többnyire a rangjelző nagyokat hozta (Jeremy, Do The Evolution, Porch), egy Beatles-Help közbeszúrásával, a második inkább finomhangolású volt (Man Of The Hour, Given To Fly), energikus befejezéssel, a harmadik blokk pedig négy dalból állt, csöndes kerettel zárva az egyébként csöndesen is induló estét (Elderly Woman Behind The Counter In A Small Town – Alive – Rockin’ In The Free World – Indifference)

Nem emlékszem, mennyire volt vetítős a pesti buli, Prágában gyakorlatilag egy ad hoc elkészülő koncertfilmet láthattunk a kivetítőn, pazar zenekar-közelikkel, és számos közönségpillanattal, mint amilyen a párja vállán zokogó lányé az akusztikus fejezetnél, de elhoztuk emlékbe azt a két kezet is (hát persze, hogy szerelmespáré), amely az ujjak és némi filctoll segítségével üzent a zenekarnak: thank you.

Szerző: Kiss László

Szólj hozzá

Koncertek Pearl Jam