A Hangmás a magyar underground egyik legizgalmasabb, megalkuvást nem ismerő zenekara, fellépéseik mindig különleges eseménynek számítanak, így most örömmel nyújtjuk át a Dürer Kertes koncertről írt beszámolónkat.
A Hangmás első hivatalos albumának 10. évfordulójára gyűltünk össze szombat este a Dürer kertben, ami több szempontból is érdekes. Egyrészt, mi értelme van egy zenekarnak csupán az első albuma számai köré egy koncertet szervezni, másrészt a Hangmás 2015-ben nem hivatalosan feloszlott. Az első felvetésre a válasz az lehet, hogy mostanában ilyen időket élünk, már egy első albumra is lehet, akár 10 év után is visszatekinteni, hiszen például az Interpol is ezen a nyáron adott egy varázslatos koncertet a Szigeten, Turn on the bright lights albumuk 15 éves évfordulója kapcsán. A másodikra pedig az a magyarázat, hogy hivatalosan nem oszlott fel a Hangmás, csak szünetel, mivel a zenekar két tagja is huzamosabb ideje külföldön tartózkodik. Reménykedve kutattam utána, mikor meghallottam a hírt, hiszen arra számítottam, hogy a Hangmás mostantól aktívan, teljes erőbedobással üzemel majd. Csalódnom kellett, hisz kiderült a zenekar billentyűse, Kata megtalálta külföldön a számításait és nem kíván hazatérni, az osztrák származású gitáros, Paul pedig végleg visszatért Ausztriába. Ettől aztán még különlegesebbnek kezdett tűnni a szememben ez a koncert, mivel akkor már tudtam, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom lesz.
Tekintse meg képgalériánkat
A Hangmással való történetem egészen egy 12 évvel ezelőtti Szigetig nyúlik vissza, még jóval az első album megjelenése előtti időszakba. A fénykorán már réges-rég túljutott Kispál koncert helyett keveredtünk a Civil Sátorba, ahol egy teljesen ismeretlen, fiatal együttes játszott. Leültünk, ott ragadtunk. Néztük, ahogy egy furcsa fiú ugrándozik a színpadon, hallgattuk a Turistát, az Automatát, a 2+2-t, a Csönderdőt, a dalokat, amik azóta rég kikoptak a repertoárból. Sehol nem volt kiírva a zenekar neve, végül az egyik tag apukájától sikerült megtudni, hogy a nevük Hangmás (’Nem, nem képmás’). Akkoriban szívügyünk volt a mindenféle mainstreamtől távol eső magyar és külföldi zenekar felkutatása, így pont a legjobbkor jöttek szembe velünk. Egyszerre volt meg bennük a régi magyar underground romantikája és az akkori indie hullám frissessége.
A zenei besorolásukkal kapcsolatban mindig is voltak bizonytalankodások, de az igazság valahol a 80-as évek magyar alternatív alapjai, a Joy Division és az Interpol alkotta Bermuda-háromszögben keresendő. De mindegy is, hogy elektronikus gitárzenének nevezzük vagy akár irodista poszt-punknak, a zenei hatás elég összetett, és viszonylag bekategorizálhatatlan. Az utolsó albumukon még némi rockabilly és szörfpunk is került a palettára, eltávolodva kicsit a kékes-neonos cool stílustól, ezt is vagányul megoldva, és a saját stílusukra hangolva. Szövegeikben keverednek a nagyvárosi elmagányosodás témái az érzéki, tomboló szenvedéllyel, a destruktív, sötét hangulatú szerelmi érzésekkel, időnként filmes és irodalmi utalásokkal. Az angol és magyar nyelvű szövegek közül, ahol néha keveredik a kettő, számomra a magyar nyelvű dalok élvezetesebbek, azokban ügyesebb és eredetibb is a zenekar.
Szombat este van, pár perccel múlt tíz óra. Azt hiszem az októbernél nincs is jobb időpont egy Hangmás koncertre, ők is kedvelik a borzongató témákat, a zombikat és Lugosi Bélát is előszeretettel idézik meg számaikban. Egy funeral party pedig mikor lehetne máskor, mint Halloween hónapjában? Izgatottan vártam a koncertet, hiszen a Hangmás nem csak hiánypótló zenekar, de híresek dinamikus, szuggesztív koncertjeikről, és ahogy egyik dalszövegük címe is mondja, mindig van rá esély, hogy valaki ma este megsérülhet.
A Dürer-kert remek helyszín a koncertre, intim hangulatú, megfelelően alternatív, de nem annyira lepattant. Rengetegen vannak a nagyteremben, a szomszédban grindcore fesztivál. Egy gombostűt sem lehet leejteni. Kint cigizünk, várjuk, hogy kezdődjön a koncert. Gyomromban kellemes, várakozásteljes izgalom. Ahogy meghalljuk az Alone in the office intróját, a fél cigi csak egy fekete csík marad a falon. Erős kezdés az első albumról.
A frontember, Minda Endre hangja most is, mint mindig magával ragadó, ritkán fordulnak elő nála hamis hangok, élőben is ugyanolyan erőteljesen szól, mint a felvételeken. Színpadi jelenlétét pedig nehéz feledni, mindenki tudja, aki legalább egy koncertjükön járt már. A higany-mozgás és az önkéntelen rángatózás keveréke miatt sokszor Ian Curtis jut róla eszembe, és a hangbeli hasonlóság miatt sem ördögtől való ez az analógia (bár biztos gyűlöl mindenfajta hasonlítgatást). Mindenesetre most is magabiztosan uralja a színpadot és a többiek is csúcsformában vannak. Sorjáznak a jobbnál jobb számok: We are modern (ami emlékezetem szerint a debütáló klipjük volt), Ctr+ALT+Del (a korai demójukról), Fehér Zaj, Luna, Darabokban. Az igazán bulizós hangulatú, rockabillys és nagyon vicces Ginatonic, ahol beindul a közönség és Endréék csapata is lubickol a tőlük kissé szokatlan stílusú számban. Ez a koncert egyik csúcspontja, később a Ragadozó még inkább emeli a tétet, az extázis pedig egyértelműen a közönségkedvenc Veronika meg akar halni alatt következik be.
Van itt csíkos pulcsis 18 éves elitgimnazista, középkorú anyuka, huszonéves betyárnak fazonírozott hipszter, úgy érzem, hogy egy viszonylag széles közönség számára nélkülözhetetlen a zenekar. Pörögnek a számok, fogy a pia, néhányan alig állnak a lábukon, nem lehet tudni, hogy a zenétől indultak be ennyire, vagy esetleg éhgyomorra fogytak a szörpikék. Közben meg a számok is fogynak, Out of order, Lick my pain, Újratervezés, Zombie Disco. Valamikor ebben a szakaszban Endre letépi magáról az inget, ami egy szokásos rituálé a koncerteken. A közönség közé dobja, amit néhány felhevült hölgyrajongó darabokra tép. Barátnőjével vagy egyik rajongójával forró csókban forr össze, majd hirtelen véget ér az első blokk, a zenekar levonul a színpadról. Nyilván koncepciózus a dolog, a közönség visszatapsolja őket, így felhangzik még a címadó Funeral Party Budapest és a Copy- Paste, aztán tényleg vége. Átkarolják egymást, felállnak sorban mind a hatan a színpadon. Megható jelenet, hiszen ki tudja, mikor lesznek így újra együtt legközelebb, és ezt mindenki tudja, érzi.
Mindent összevetve tökéletes koncert volt, talán túl tökéletes is, vártam a szokásos őrületet, ami az alkohol (de soha nem a minőség) rovására felszínre hozza Endréből az állatot. Ám ezúttal mintha visszafogta volna magát, talán nem akart kockáztatni. Nekem hiányzott kicsit a szokásos gyógyszerelgurulás, mikor Endre már-már az őrületbe hajszolja magát és zenekarának tagjait is. Jobban szeretem, amikor elereszti a láncra kötött ragadozót, fékevesztett, egzaltált színpadi perszónáját. Egyedül ez volt, ami hiányoltam koncertből, máskülönben elégedetten távoztam, azzal a melankólikus érzéssel, hogy sokáig nem lesz újabb Hangmás koncert és az új album lehetősége is kizárt. Sajnálom, hogy egy ennyire könnyeden játszó, mégis súlyos érzéseket feszegető zenekart nélkülözni kell a magyar underground zenei színtérről. Tudom, hogy tudatos koncepció, és ettől a bajtársiasságtól, meg nem alkuvástól még szimpatikusabbak, mivel két külföldön élő tagjukat, bár megtehetnék, de nem akarják pótolni. Pedig ez a zenekar nemcsak jó partit tud csinálni, de még sok más dologra is képesek, aminek egy része így örökre bennük marad.
Szerző: Nagy Alexandra
Fotók: Facebook/Pozsonyi Roland
Hangmás:
- Minda Endre - ének
- Molnár Kata - szintetizátor
- Kabai Gergely - basszusgitár
- Török Gergely - dob
- Pogár László - gitár
- Paul Schiessler – gitár
