Nyugdíjazása előtt kőszállításra használták az A38 típusú gépszörnyet, amelynek mindegy, hogy mázsás sziklákkal, vagy a szakítószilárdságot ugyanúgy próbára tevő fémmel pakolják-e rogyásig a gyomrát. Élve megúsztuk a Hatebreed-koncertet.

Sosem volt erősségem a műfaji besorolás, nem is értek hozzá, és nem is tartom lényegesnek, hogy például a connecticuti Hatebreedet hardcore vagy metalcore zenekarnak minősítsük-e. Fémzene - azt hiszem, ez biztos, ebbe nem igazán lehet belekötni. Tömény, sűrű, megalkuvást nem tűrő fémzene, a koncertjeik is ilyenek, kevés duma, semmi félrebeszélés, essünk neki, csináljuk, dolgunk van, srácok, égjen a kezetek alatt a munka! Az embernek nem is lehet más elvárása a Hatebreeddel szemben, minthogy arcul csapjon, meggyomrozzon és a hangverseny végére olyan elhasználttá tegyen, mint aki végigbokszolt 12 menetet. És Jamey Jastáék tökéletes szparringpartnerek, komoly fizikai igénybevételnek teszik ki közönségüket, így tettek kedden este is az A38 küzdőtérré vált gyomrában.

A koncert előtt maradt időm lelökni egy-két málnaszörpöt, így aztán az A38 fedélzetén elém táruló látványon is elmélázhattam kicsit. 2003-as megnyitása óta a hajó a főváros egyik legsokszínűbb szórakozóhelyévé, koncerthelyszínévé nőtte ki magát. A könnyed, langymeleg nyári estéken jólöltözött fiatalok szürcsölgetik koktéljukat, egy kabinban az M2 stábja készíti lendületes, korszerű esti műsorát. Ám kedden a trendi forgatagban egyre több marcona külsejű, feketébe öltözött figura jelent meg, villantak az egész kart, lábat betöltő tetoválások, félreérthetetlen jele volt ez annak, hogy ezen az éjszakán több sör fog fogyni, mint Mojito. A jellegzetes külsejű hardcore-közönség azonban remekül elvegyült a Wellhello-orientált közeggel, a bárpultnál ácsorgó orrkarikás srác kiválóan szót értett a leginkább egy lebarnult teniszezőre hajazó fiatalemberrel, és a lágyan lengedező dunai szélben a plázacicákat sem zavarta, ha a melléjük telepedő fickó méretes Martenst viselt.

A szociológiai sokszínűség térbeli megosztásáról a 10-kor színpadra Hatebreed gondoskodott. Az A38 vendégseregének egyik fele azonnal lesietett a fedélzetről a hajógyomorba, elvégre mégiscsak Jastáéké volt itt a főszerep, a tavalyi The Concrete Confessional című lemezükkel turnézó banda kedvéért csurig megtelt a nézőtér. A Hatebreed pedig nem is tökölt sokat, sorjáztak a súlyos ökölcsapásokkal felérő tételek, az ember nyugodt szívvel konstatálhatta, hogy a fémzene konzerváló hatással bír a negyedik x környékén is, az egy hete 40. születésnapját ünneplő Jasta ugyanis végig nagy kedvvel, mindent beleadva uralta a színpadot és a közönséget. A frontember a koncert elejétől a végéig ugyanolyan intenzitással üvöltött, látszik, hogy edzésben van, mintha meg sem kottyant volna neki a kimerítő másfél óra. A szervezők úgy harangozták be a fellépést, hogy kihangsúlyozták: ez egy kordon nélküli klubkoncert lesz. A közönség élt is a lehetőséggel, nem maradt el a stage diving, az első sorokban komoly erőpróbát jelenthetett a talpon maradás. A Hatebreed sokszínű setlisttel érkezett, minden lemezükről játszottak számokat, természetesen elnyomták a legnagyobb slágereket, felcsendült például a Live for this, az I will be heard, a Destroy Everything, és az új lemezről is megkaptam a kedvencemet, a Looking Down The Barrelt.

A Hatebreed tíz éve is fellépett az A38-on, ha hűek önmagukhoz, legkésőbb 2027-ben ismét találkozunk. Valahogy az az érzésem, hogy ők akkor sem fognak visszavenni a lendületből. A kérdés már csak az: ki bírja tartani velük a lépést?