Fülesbagoly

Ébressz fel néhány zombit!

2016. november 15. - Bagolyhír

Nem, ez nem egy újabb fejezet az élőhalott kánonban. A London Town című film a punk apokalipszis kezdetéről szól, egy tinédzser története, akinek felnövekedése egybeesik a The Clash köztudatba robbanásával.

london_town.jpg

1978 nem könnyű a 14 éves Shay számára, aki klasszikus zenét tanul az iskolában, megfőzi a vacsorát a faterjának (hogy az aztán a zongoraüzletben lehúzott műszak után nekiveselkedjen, és taxisként kiszolgálja az éjszaka vadászainak és kóricálóinak igényeit), végül esti mesét olvas a húgának, elalvás előtt. Anyu Londonba költözött, hogy énekesnői karriert építsen magának, a család ritkán hall felőle, azonban egyik ritka levele gyökeresen megváltoztatja az életüket. A The Clash egy kazettáját küldi el a fiúnak, és azt javasolja, hogy hangosan hallgassa meg. Ő így is tesz, és rögtön összetűzésbe keveredik apjával, aki figyelmezteti, hogy szomszédaik is vannak.

Ha jól emlékszem, mindig hasonló dolgok indítják be a szarhengert a tinédzser fejekben, persze az sem segít, ha összeismerkedsz egy szemtelen, punk kis csajjal, aki megengedi, hogy letaperold, ha játszol neki néhány szólamot a zongorán. Kezdődhet a hajfestés, az ágyon ugrálás, hajlakkos dobozba éneklés, kishúgot hátrahagyás, mehet az irány London!, koncertre ellógások, első csókolózások, skinheadekkel és a karhatalommal birkózások.

A The Clash – a Sex Pistols, a The Stranglers és a The Damned mellett – a brit punk úgynevezett nagy négyesének egyikeként ‘76 és ‘86 között mutatta az irányt a pályatársaknak. A Pistols feloszlása után vitték tovább a Rottenék által előrepasszolt labdát, úgy is emlegették őket, mint „az egyetlen zenekart, ami számít“. Az Egyesült Királyság után a London Calling című harmadik albumukkal Amerikában is taroltak, a Rock The Casbah a top 10-be is bekerült. Egzotikus elegyet hoztak össze az Angliában – a jamaicai bevándorlók révén – amúgy is népszerű reggae és a korszak gitárzenéinek ötvözésével. Joe Strummer, énekes amúgy is mélyen politikus szövegeiben kiállt a kultúrák elegyítése mellett, sőt a filmben is elhangzó „White Riot“ pontosan arról szól, hogy a fehér fiatalság példát vehetne a jamaicai fiatalokról, akiknek nem derogál macskakövet ragadni, ha... aktív szerepet kell vállalni az érdekeik érvényesítésében.

A The Clash központi szerephez jut a főszereplők életében:

Nem tudom, hány órás filmet kellett volna forgatni, hogy minden szálat világosan és kapkodás nélkül fel lehessen göngyölíteni, a kínzó társadalmi kérdésektől kezdve, a tizenéves kor lázadásán át, a zenei forradalomig. Nem biztos, hogy mindenre jutott elég idő, de a Daniel Huttlestone által alakított Shay („Guevara? Te vagy az?“) és a Jonathan Rhys Meyers által alakított Joe Strummer („Miért hoztak be?“ „Rendzavarás, gondolom.“) refrénszerű találkozásai szépen végigvezetik a filmen a nézőt. Nem ismertem személyesen Joe Strummert, de néhány arcot igen, akik nagyjából azt adták elő, amit Meyers a taxis vagy a sittes jelenetben, és rájuk nagyon hasonlítani akartam kölyökként. Strummer már-már önmaga számára is túl mély filozófiát vitt a zenéjébe, talán vissza is hőkölt tőle időnként – hogyan foglalkozhatna politikai vagy etnikai kérdésekkel valaki fehér nadrágban és piros zokniban? Meyers orgánuma – ő maga énekli a The Clash dalokat a filmben – és akcentusa kiváló, a frizuráját is hasonló fésűcsapásokkal hozták össze, mint az eredetijének. Huttlestone pedig elismerésre méltóan veszi a pofonokat, mind a filmbeli életében, mind a forgatáson – néhány jelenethez nőnek kellett öltöznie, hogy idősebbnek tűnjön.

Több kritikus azzal marasztalta el a filmet, hogy nem ég azon a hőfokon, amire a téma, tudniillik a punk felemelkedésétől, a munkanélküli fiatalság frusztrációjától és a rasszizmus megerősödésétől hangos Tatcher éra felhevíthette volna. Amennyire emlékszem a saját fiatalkoromra, én sem törődtem sokat a mikrokörnyezetemen kívül eső közélet zajos történéseivel. Az első koncertjeim nekem is rosszul hangosítottak voltak, az első bunyókban nem fröcsögött a vér, az első szerelem szűkös klubokban leskelődött rám a sötét sarokból, sokkal inkább volt minden csak egy nagy kavar, porfelhő, mint megannyi robbanás.

A London Town ártalmatlanabb, mintha egy Sex Pistols („Mit tett le az asztalra Sid Vicious? Mi az az anarchia, egyáltalán?“) turnéfilm volna, de megvan benne minden, amit a hurrikán szemében forgó, tizenéves angol kölyök kivehetett az akkori történésekből, az életből. Remek másfél óra, remek zenékkel és a főszereplők remek alakításával. Ennyit megér.

(Szalai Sándor)

London Town (Trailer):

A bejegyzés trackback címe:

https://fulesbagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr2411963611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása